Ma sem történt sok. Jó későn ébredtem, aztán elmentem sétálni, meg cseresznyevirágot nézegetni. Ezt tette valószínűleg minden más japán is: tömve volt emberekkel a folyópart. És tényleg: kiültek kis pokrócokra, ették a mindenfélét, egymillió bódé, ennivaló, céllövölde, stb. nyílt az utcákon, és mindenki örült. Tényleg nagyon klassz volt, most éreztem először felszabadultnak magam, örültem az országnak, és elmúlt az a nyomasztó, gépies érzés, ami egyfolytában kísértett. Az egyik pokrócos társaság megitatott sörrel – egy egész dobozzal –, ami éhgyomorra be is tett rendesen. Kicsit szédelegve, de még bevásároltam: hát kiderült, hogy itt tényleg a japán kaja a legolcsóbb, pont azok, amikért otthon egy vagyont kell fizetni. A szójacsíra zacskója 40 yen volt, ami itt nevetséges összeg, egy pár pálcika általában jóval többe kerül. Végül is egészen remek yakisobát készítettem.
Délután viszonylag unalom; vacakoltam a régi kanji-oktató programommal, az istennek sem működött. Estére azért sikerült már a legalapvetőbb funkciókat kicsalni belőle. Kicsit éjjel – fél egykor – jutott az eszembe, hogy a Rita mondta, hogy hívjam fel. Sikerült is felébreszteni, de megbeszéltük, hogy másnap elmegyek, és ha már ott vagyok, elmegyünk bevásárolni a százyenes boltba, meg a diszkontáruházba.