Kettőre beszéltem meg a randevút Tokióban, úgyhogy – miután legutóbb is elkéstem egy picit, amikor Egusa-sannal találkoztam – jó időben, 12 körül el akartam indulni. Későn keltem, aztán összebeszéltünk az Attilával, hogy együtt főzünk valamit; úgyis el akartam használni a chaahan– (kínai sült főtt rizs tojással, meg ezmegaz) poromat, úgyhogy nekiláttunk. Attilával különben is érdemes együtt főzni, mert ő mindig hoz valami húst (ami itt nagyon drága), én meg a rizst, tésztát, zöldségeket adom, ami olcsóbb. Összességében persze tisztességesen, nagyjából egyenlően jön ki, de mindig úgy érzi, hogy ő fizetett kevesebbet.
Szóval, picit elúsztam, nem volt már idő szépen megfürdeni, meg beretválkozni, siettem az állomásra. Végül is aztán vagy húsz perccel korábban odaértem, úgyhogy bóklásztam egy kicsit, de biztos voltam, hogy a másik – japán lévén – nem késhet. Tévedtem, 2:10 körül – amikor már kezdtem rendesen aggódni – előkerült egy huszonsokévesforma, feketeruhás japán nő, és némi kínos feszengéssel egybekötött udvariaskodással egyetemben mintegy négy-öt perc alatt lebonyolítottuk az egész üzletet. A telefonvonal valami amerikai ismerőséé volt, és bármennyire is profin hangzott előző nap a telefonban, egyáltalán nem űzi ezt iparszerűen.
Aztán olyan hülyén nézett ki, hogy most akkor gudbáj, úgyhogy megkérdeztem, mit szólna egy kávéhoz. Kapott rajta, én egy fagyit vettem, aztán meglepően jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy Ikuko-san Amerikában végzett, úgyhogy rendesen ki is volt akadva, amikor visszajött Japánba, meg hogy szerinte japánoknak is nehéz ismerkedni meg egyáltalán létezni Tokióban, meg hogy volt négy hónapig Oroszországban, és egészen első kézből szerzett tapasztalatai vannak az ott dúló kommunizmusról, meg hasonlók.
Este elmentünk néhányan a kollégiummal szemközti vendéglőbe, ahol a kollégiumban lakó egyik japán srác dolgozgat. Eredetileg egy kólára akartunk betérni, aztán persze, mindenki egy kicsit éhes volt, úgyhogy elég nagy lakomával fejeztük be, bár viszonylag olcsón, ezer yenért fejenként. Attila is jött – kivételesen, őt általában az istennek sem lehet kapacitálni új dolgokra –, de meg volt elégedve. Rettenetesen be volt téve a poliptól, meg hasonlóktól (na jó, egy kicsit ijesztgettem előtte, hogy a polip olyan, mint a radírgumi, és tényleg, ha nem jól csinálják meg; meg hogy milyen szörnyű a nyers hal –, aztán annyira ízlett neki, hogy ő ette meg szinte az összeset. Néha nagyon jól szórakozom rajta, olyan aranyos, amikor sikerül levetkőznie a gátlásait. Ez persze több okból is nehezen megy neki, részint, mert nem iszik, részint meg hát vannak nyelvi problémái (ő beszél ugyan angolul, de a japánok nem, ő meg viszont még messze van a hatékony japán társalgástól). Mármost azt gyanítom, otthon ő azért afféle menő pasi lehetett a környéken; erős, izmos, jól néz ki, és tornatanárhoz képest szokatlanul értelmes, biztos, hogy az összes hetedikes lány belé volt szerelmes; nyilván frusztrálódhat itt rendesen. Nekem is akadnak bőven gondjaim, hát még neki. A teflonedényével egyébként kegyetlenül elbánt: villával meg késsel dolgozott benne, és egy hónap után a teflon már csak mutatóba van rajta.