Végre a kezembe kaptam a munkaszerződésemet (kicsit későn alakult meg az itteni jogi személy, sokkal korábban semmiképp nem tudtam volna), irány az idegenrendészet.
Az idegenrendészet az, amellyel kapcsolatban a mai napig furcsa érzéseim vannak. Soha, semmilyen bajom nem volt velük, a legtöbb, amit várnom kellett, talán 30 perc volt. Mégis, egyrészt valahogy mindig utáltunk oda járni – a régi rend szerint kétszer kellett elmenni, egyszer jelentkezni, aztán megkapni a pecsétet, a kiutazási engedélyekért ugyanez külön, és hát Matsumotóhoz legközelebb 70 kilométerre volt ilyen műintézmény. Másrészt meg csak ez a leghatóságabb hatóság, és akármennyire is ösztöndíjasok voltunk, azért benne volt a pakliban, hogy ha hülyeséget csinál az ember, kiutasíthatják. (Meg is történt valakivel, aki a vonaton csalni próbált. Másnap már nem volt Japánban.)
Most meg ugye még csak hátszeles kormányösztöndíjas sem vagyok, és kedvenc HR-es ismerősöm is nyugtatgatott, hogy „a kétfős cégeknek nem szokták ám megadni olyan könnyen”, úgyhogy babonából felöltöztem jó szépen.
Tokióban sose voltam még ilyen helyen, tudtam, hogy régen Sinagavában volt, de kiderült, hogy kiköltöztették a szeméttel feltöltött tengeri szigetekre, úgyhogy legközelebb a Tennózu Airu (igen, Isle, mint sziget) megálló volt vonattal abból az irányból, ahonnan én jöttem. Ebből az irányból viszont nincs busz, úgyhogy csak 15 percet kellett gyalogolnom a tűző napon. Az eredményt mindenki képzelje el magának, na, annál azért egy picit jobban izzadtam.
Jó előre utánanéztünk mindennek (a japánok még úgy tudták, hogy ki kell utaznom a jelentkezéshez), letöltöttük előre a jelentkezési lapot, kitöltöttük (kicsit furcsa volt ugyan, hogy csak egy oldal, a mintának megadottak meg három). Megyek be, dől rólam a víz, próbálok rém magabiztosan odamenni az információhoz, hogy akkómivan? Lobogtatom a papíromat, a kedves hölgy kérdezi, hogy az újszülött gyermekem japán állampolgárságáért szeretnék-e folyamodni? Mondom, nem pont, én szeretnék itt dolgozni. Semmi akadálya, de amit szorongatni méltóztatik, az az újszülött gyermekek űrlapja, adna ő akkor inkább hármat, töltsem azt ki.
Mármost az idegenrendészek 9-12-ig, meg 13-16-ig vannak nyitva, és már eléggé háromnegyed tizenegy volt, és tudtam, hogy csúnya sorok lesznek. Felmentem az emeletre, olyan harminc ember állt sorban csak számokért, amivel majd ugye. Elsőre nem is nagyon tűnt fel, hogy az emeleten a százegynéhány emberből mintha én lennék az egyetlen fehér – mindenki más kínai, filippínó, vagy épp dekaseki, van, aki családostul jött, 2-3 gyerekkel –, és ha jól látom, az egyetlen öltönyös is.
Mindegy, nincs mit tenni, előszedtem a számítógépet, az elmentett példaűrlapot, meg a kitöltött másikat (ami egyébként lényegében ugyanaz, sehol nincs ráírva, hogy újszülött meg gyerek, csak hiányzik róla öt rubrika), és 25 perccel és három űrlappal később már sorakozom számért. Szerencsére volt egy ember, aki direkt jött és segített a sorbanállóknak sorbanállni, hogy rendben legyenek az űrlapjaik, mire a jó helyre érnek. Előttem valami ritka egyszerű népek álltak, mert 3 percig magyarázta, hogy mit mondjanak, ha nem akarják, hogy azonnal elküldjék őket…
Viszont amikor hozzám ért, kiderült, hogy feleslegesen állok sorba. Merthogy azzal, hogy én már Japánban vagyok, és úgy jelentkezem „tartózkodási engedélyre alkalmasságért” (amiért normális esetben külföldön a követségen kell), ritka állatnak számítotttam a légtérben, és átküldtek egy fél hangárral arrébb, ahol a masina tanúsága szerint 1, azaz 1 ember ült előttem sorban. 5 perccel később, kicsit kevésbé izzadtan belekezdtem volna a kedves tisztviselőhölgynek a monológomba, hogy „hát akkor én most itten dógoznék kéremalássana tisztelettel, merthogy…”
– Adja.
– Mit adjak?
– Van munkaszerződése?
– Hogyne, kéremszépen. De július 1-től szól…
– Az gond, addig nem dolgozhat, amíg nem kap tartózkodási engedélyt.
– Igenis. És azt szeretném még kérdezni, hogy….
– Cégkivonat?
– Igenis. Itt az üzleti terv, itt a cégbrossúra, az egyetemi diplomám, fényképek, de sajnos nem volt ollóm és azt szeretném még kérdezni, hogy…
– Majd én körbevágom. Borítékja nincs, igaz? Lemegy alattunk az éjjel-nappaliba, vesz egy borítékot 430 yen bélyeggel, megcímzi és visszahozza.
– De én azt szeretném még kérdezni…
– Augusztusig van turistavízuma, nem? Ha nem jönne meg augusztusig az engedély, ami nem valószínű, kiutazik és vissza.
Láthatóan idegesítettem, pedig csak udvarias akartam lenni, meg megkérdezni azokat a dolgokat, amikben nem voltam biztos. A lényeg mindenesetre, hogy bélyegvásárlással sem tartott a dolog 8 percnél tovább, pedig le kellett menni a fölcintre és vissza.
Visszafelé már nem kockáztattam meg az öngyulladást. Buszra szálltam Sinagava felé.