Azt állítják többen, hogy őket érdeklik a japán mindennapok ismeretlen részei. Mondjuk végignézve egy itteni szupermarketen, valamelyest érthető, hiszen komplett olyan polcok vannak, amik otthon egyszerűen nem léteznek (mondjuk a nattó-halparizer polcok, vagy akár a halas-szasimis-szusis rész). De akkor most legyen szó egy olyanról, ami részben nekem is új volt: hogyan fűtöttek 20 évvel ezelőtt egy lakótelepi japán lakásban (vagy akár ma)? (Az én tapasztalataim korábban, hideg vidéken, hordozható olajkályhákra korlátozódtak, az előző lakásban meg légkondi volt.)
Tulajdonképpen az alapötlet nem tér el annyira mondjuk egy otthoni gázkazántól, az egyes lakásokban van egy meglehetősen nagy gázkészülék, ami részben a meleg vizet gyártja a fürdéshez/zuhanyozáshoz, részben pedig tud meleg vizet csinálni fűtéshez. Két dolog más, amitől kicsit viccesebb. Az egyik, hogy a melegvizes csövek itt bizony a lakás falaiban mennek (nem félnek a csőtöréstől, úgy látszik), a másik pedig, hogy alapból nincsenek fixre letéve konvektorok, hiszen csak a helyet foglalnák az év legalább 300 napjában. Helyettük a szobákban ilyen csatlakozók láthatók:
Ez bizony két cső, amin a forró víz kifolyatható. Ebbe csatlakozik a mobil hősugárzó csöve:
Maga a mobil konvektor valahogy így néz ki, villanyt is kell neki adni, és utána ventilátoroz. És ahhoz képest elég bonyolultan állítható, hogy mennyire legyen meleg, mennyire fújjon, és van neki egy “nefaggyábe” állása is (a falon a csatlakozónak is van, itt Yokohamában nem sok értelme/jelentősége neki):
Sajnos, lelövöm a poént, az új (tavaly vásárolt) légkondit annyival egyszerűbb kezelni, gyorsabb és nem foglal helyet (az eddigi leghidegebb napon is elég volt belőle 3 x félóra), hogy 20 perc játszás után elpakoltam a forróvizes miskulanciát. De működik, hibátlanul.
=======================
Más. Kiadunk egy japán történelemkönyvet újra (ha már az eredeti kiadás elfogyott), épp azt korrektúrázgatom, íme, egy mondat:
Abe no Nakamaro pl. 717-ben társaival 19 évesen ment a Tang-Kínába, és a többiek hazatérte után is ott maradt, s kiemelkedő tehetsége révén Hszüan-cung császár udvarában szolgált. Ismeretséget kötött olyan híres költőkkel, írástudókkal, mint Li Po, Vang Vej, és írástudásával lett híres. 753-ban, útban hazafelé, hajótörést szenvedett. Végül is 72 évesen Kínában halt meg 770-ben.
Jó, mondjuk apróbetű, de azért ízlelgessük egy kicsit, szokjuk a japán lelket. Egy történelemkönyvben – ami megjelentekor hiánypótló mű volt –, fontos megemlíteni valakit, aki hasznos életéből egy percet nem töltött Japánban, soha nem is jött vissza, és egy betűt nem írunk arról, hogy mit csinált Kínában (az nyilván a kínai történelemkönyvben van benne), és hogy mi köze volt Japánhoz egyáltalán.
Egyébként nemcsak ez a történelemkönyv nem ír róla, láthatóan a forrásmunkák sem, sőt, ha mondjuk a Wikipédián utánaolvasgatunk, ott is azt tudjuk meg, hogy:
Abe no Nakamaro (阿倍 仲麻呂?, c. 698 – c. 770) was a Japanese scholar, administrator, and waka poet in the Nara period. Little is documented about his life except that he went to China in 717 and remained there until his death.
(Lelövöm a poént, hogy mit keres egyáltalán a figura egy történelemkönyvben: valahogy bekerült egy verse két nagyon híres régi japán versgyűjteménybe, innentől kezdve nem lehet nem tudni róla, akkor sem, ha valójában nem tudunk róla.)
A száraz tények mögött a kelet Godot-ra várvája és a Három nővér előképe mosolyog egymásra szelíden. Töltsük ki a hézagokat képzeletünk jázminillatú mézgájával és vázoljuk fel pasztell ecsetvonásokkal e férfiú hirtelen felragyogó, majd az éjben lassan kihúnyó sorsát:
“Abe no Nakamaro a nagy Tang császár, Hszüan-cung uralkodása alatt érkezett meg Kínába. Mindössze tizenkilenc éves volt, de szigorúan kontyba fogott szénfekete haja alatt a későbbi nagy tanító enyhén barázdált, magas homloka tornyosult. Már a hajóról leszállva elhatározta, hogy egyszer megírja élete főművét.
A császári udvarba sietett, ahol azonnal ismeretséget kötött Li Po-val, mivel ő volt az a személy, akit a császár elé kerüléshez meg kellett vesztegetnie. Az uralkodó elé jutva lelkesen ismertette tervét, amelyben a két testvéri nép barátságára építve egy hatalmas bambuszligetben létrehozandó iskolát vizionált, ahol mindenki verseket ír a bambusz rügyeiről, a bambusz szárba szökkenéséről, a bambusz őszi színeiről, továbbá a kivágott bambusz hangjáról. Az uralkodó mélyen elgondolkodott a terv hallatán, majd így válaszolt: ‘HO!’. Abe no Nakamaro ezt biztató jelnek vette, mivel nem tudott róla, hogy a Népek Atyja, a Nap Legbölcsebb Sugara egy szót sem ért az ő japán nyelvű szónoklatából.
A császár hű szolgája, Vang Vej ezután az ifjú Abét elvezette egy helyre, ahol először egy bölcs doktor megszámolta a pulzusát, egy ezüst eszközzel beledöfött a fülcimpájába, majd elkért tőle 14 aranyat. Nakamaro mester az összefüggéseket felismerve maga mögött hagyta szerény poggyászát, és írókészletével a közeli tó partjára telepedett. Itt írta meg híres versét, az ‘Izzadnak-e a pontyok éjjel’ című, öt haikuból álló csodálatos opuszt.
Harminchat évvel később egy nap arra eszmélt, hogy teljesen elzsibbadt a lába, így a hazaindulás mellett döntött. A sors azonban másképp akarta, így a mester nyolc sertés és hat hordó rizsbor társaságában a tengerben találta magát. Ekkor egy pillanatra átfutott az agyán, hogy írás helyett inkább úszni kellett volna megtanulnia, mivel a sertések csúsztak és haraptak. Szerencsére azonban az egyik hordóra fel tudott kapaszkodni, így a következő tizenhét évben egy mólón megírta emlékiratait, amelyeknek sajnos csak a címe maradt az utókorra: ‘Disznószagú szélben ázva’.”
Noha, könyvet kellene írnod. :)
Anna: Köszi, egyszer biztos fogok :-) (Idővel elég lesz összegyűjteni az ide-oda elszórt törmelékeket)
Noha elkészíthetné az “Elfeledett emberek enciklopédiáját” ebben a stílusban, ami formailag szokatlan (ami nem baj, sőt), és ilyen tartalommal a magamfajtának kellemes szórakozás lenne. :)
(Ha meg nagy a feladat, akkor össze kell hozni egy hobbi-MTA-t, szerzői csoportként. :D)
Jyrkki: Majd ha lementek a vidéki turnék, esetleg :-) Addig te jössz!