Reggel (hármunknak) dupla óra, egy Teruki nevű tanárnővel. Ez az óra elvileg a már egy-két éve japánul tanuló külföldi diákoké, úgyhogy kapaszkodunk rendesen. Mindegyikük egészen remekül olvas (ez a kínaiaknál talán érthető is), de a kiejtésük szörnyű, és ez vigasztal.
Az első másfél óra főleg társalgás; beszélni nehézkes, de alig van, amit ne értenénk, ha mást nem, a szótárral konzultálva. (Ha már a kiejtés megvan, nagyon gyors a japán szótárazás, pláne a masinával; a baj akkor van, ha az ember egy totál ismeretlen kandzsival találja magát szembe.) A második óra (azt hiszem, ez a másodéveseké) viszont újsághírolvasás, ez karcos. Első alkalommal a mindenki lelkét borzoló sarin-gázmérgezésekről volt valami hír, meghallgattuk a tv-s és rádiós változatát is (miután mindkét cég az NHK, Nippon Hoso Kyokai, sok különbség nem volt, a TV picit részletesebb).
Miután korán kellett kelni, egyfolytában álmosak voltunk; ebéd alatt valamennyire sikerült kipihenni magunk, de kezdenek rettentő sorok állni 12-kor a menzán. (Húsz perccel korábban üres, mert akkor mindenkinek órája van.) 12 és 1 között nincs is hivatalosan óra az egyetemen. Mint később kiderült, van másik menza is, de az koszos, valami rettentő hodály-jellege van, és inkább az osztrák és német Bierfest-ek hangulatát tükrözi, magyarán hat-nyolcféléből lehet választani, drága, hideg, és egy hatalmas, hodályszerű fedett létesítmény van telezsúfolva padokkal. Ők ezt “kávézónak” hívják. (A menza istenes, csak rengetegen vannak ilyenkor.)
Délután első szabvány japánóra a Shiga sensei-jel. Mindenki bekészült egy újabb háromórás turnusra, ennek megfelelően alacsony intenzitással dolgoztunk, majd másfél óra elteltével kiderült, hogy ez csak ennyi. De boldogok voltunk…
Többre nem emléxem; hazamentem (ahelyett, hogy elmentem volna a Sawaki prof. ismerősének az órájára), ettem, aludtam. Biztos vásároltam is valamit.