Kawaii

Mai posztunk négykezes. Valahogy úgy, ahogy az ember beül Kocsis Zoltán mellé, lenyom néhány hangot egy ujjal, meg lapoz neki, majd büszkén meghajol vele együtt és begyűjti a tapsot.
———————
Az ember kölyökkora a leghosszabb az állatvilágban. Mi vagyunk a Föld önállóan legtovább életképtelen lakói.

Igaz volt ez százezer évvel ezelőtt is, amikor a kapaszkodni képtelen csecsemőt kézben kellett vinni, ha a horda veszély elől futott.
Igaz volt ötezer éve, amikor kardfogú tigris elől menekülni már nem kellett, de a járóképes gyerek még épp csak elkezdte megtanulni, hogyan termelheti meg az élelmét és évek választották el attól, hogy a közösségnek hasznos tagja legyen.
És pláne igaz ma, amikor legalább 15-16 éves koráig kötelezően iskolába jár az ember.

A történelem folyamán jócskán megváltozott a gyerekkorhoz való viszony. Ezer éve a gyerek még nem volt igazán önálló személy.  Sok kellett belőle, hátha néhány megéri a felnőttkort. Voltak helyek, ahol nevet se kapott rögtön — majd egyéves korában, ha elél addig. A parasztgyerekeket a világon mindenütt munkára fogták, gyakorlatilag ahogy járni tudott. Négy-öt évesen már állatokat őriztek, segítettek a betakarításnál. A gyerekkor nem önálló életszakasz volt, hanem minél gyorsabb felkészülés volt a felnőttkorra.

Hamar belátható, hogy ha mindennapos feladat a szükséges élelem előteremtése, ez nem is megy másképp. A természettel folyamatosan harcoló közösségek egyszerűen nem engedhetik meg maguknak az improduktív személyeket: ahhoz, hogy játszadozó gyerekek, munkaképtelen öregek, spirituális dolgokkal foglalkozó sámánok-papok-bölcsek lehessenek, az aktív dolgozóknak többet kell termelniük a saját szükségleteiknél, ez pedig megköveteli a technikai fejlődést.
Az emberi történelemnek az a része, amikor a világ szerencsésebb részein tömegesen megjelentek a gyerekkorukat nem munkával töltő fiatalok, inkább évtizedekben mérhető, mint évszázadokban.

Ehhez képest lenyűgöző, hogy milyen gyorsan lendült át az inga a túloldalra.

Az úgynevezett fejlett civilizáció olyan környezetet teremtett, ahol húsz-huszonöt évnyi tanulás szükséges a világ ismeretéhez, a boldoguláshoz. A gyerekkor, a felkészülés időszaka nem csak hihetetlenül megnyúlt, de fel is értékelődött. Szó szerint is, hiszen a szülők elképesztő áldozatokat kénytelenek hozni az egyre kevesebb gyerek egyre magasabb szintű felneveléséért, de átvitt értelemben is, mert a fiatalság kívánatos és sokáig fenntartandó állapottá vált.

Sokfelé el lehetne innen kalandozni, de mi most csak egy irányból vesszük majd szemügyre a jelenséget, ez pedig a “kawaii” fogalma.

Maga a szó körülbelül annyit jelent, hogy “cuki”, “aranyos”. Ez azonban nem érzékelteti teljes mélységében, miről is van szó: orkánként süvítő infantilizmusról.

Kawaii-t visítva esnek extázisba a középiskolás lányok egy nagyszemű rajzfilmfigurától. Harmincéves férfiak gyűjtenek műanyag babákat, és vágatják a hajukat durcás kiskölyök formára. Ivarérett korú felnőttek rajonganak magukat nyolcévesnek álcázó popsztárokért.

A cukiság divattá vált: én magam is ismerek negyvenhez közelítő japán lányt, aki Magyarországon élve arra panaszkodik, hogy otthonról kell hoznia a kellőképpen rózsaszín és fodros ruhadarabokat, fehérneműket, csizmácskákat, mert itt nincs “rendes”.

Ha valami pedig Japánban divat, akkor az nagyon divat. Úgy értem, hogy ott különféle okok miatt — ez is megérne egy posztot — nagyon erős a szabálykövetés. Ha valamit elég sokan elkezdenek csinálni, akkor azt hirtelen mindenki csinálni fogja. Ennek tündéri vadhajtásai vannak, kezdve az olyan ártalmatlanoktól, mint amikor néhány éve divatba jött a kakaóivás: akkor hirtelen mindenütt elkezdtek kakaót árulni. Először csak az import csemegéket forgalmazó boltokban volt. Aztán megjelent a szupermarketekben. A sarki kisboltokban. A zöldségesnél, a drogériában, az utcai árusnál, a könyvesboltban. Minden harmadik tévéreklám kakaóreklám volt (na jó, kicsit túlzok), cikkek jelentek meg a kakaó áldásos hatásairól, kultúrtörténetéről, fajtáiról. Az utcasarkon botcsinálta kakaószakértők vetették össze véleményüket, persze szigorúan a megfelelő kakaósznob zsargonban. Aki nem ivott kakaót, az reménytelen lúzer volt. Néhány cég irgalmatlanul meggazdagodott a kakaóból, de aztán a dolog pár év alatt lecsengett. Mostanra megint csak néhány üzletben árulnak kakaót, akinek hiányzik (yours truly, például), azok megtalálják, de a mindennapokból kikopott.
Aztán vannak az olyan durvább elhajlások, mint az Afrika-mánia, amitől a szemlélődő külföldi csak csendben fogja a fejét és halkan nyöszörög.
Ez is többéves történet mostanra: valami futóbolondok kitalálták, hogy afrikai benszülöttnek lenni kúl. Menő átültetni az afrikai életmódot, törzsi viszonyokat, dizájnt, miegyebet a japán életbe. Egész komoly divat lett belőle, kétméteres lándzsás marhapásztor maszájnak maszkírozott 150 centis, negyven kilós, zörgő csontú japán kamaszok szőttek szuahéli szavakat a beszédjükbe és mászkáltak mikrofon-parókában. (Najó, megint csúsztatok, de tényleg majmolták őket rendesen.) Minden jel szerint kőkomolyan gondolták ezt a négerkedést, amíg valami tévétársaság össze nem szedett a legbolondabbakból vagy húszat, és el nem vitte őket Afrikába. Kirakták őket a szavannán két operatőr társaságában, hogy na akkor boldoguljanak. Persze, hogy váratlanul érte őket, hogy se folyóvíz, se légkondi, viszont vannak például legyek, és gyökereket ásni még akkor is fárasztó, ha tudják, mit kell keresni. Mondanom sem kell, hogy a trendnek elég gyorsan vége is lett.

A mindent elsöprő cukiság Japánban a hetvenes években kezdődött. Körülbelül addigra állt össze az első olyan nemzedék, amelyik már nem szívott iszonyút sem a háborúban, sem az utána következő újjáépítési időszakban. Már nem kellett a rizsföldön meg a családi vállalkozásnál tölteniük a gyerekkorukat, már nem volt mindennapos gond a megélhetés. Egyes szociológusok szerint az egész dolog a töltőceruzákkal kezdődött. Ezekkel egyforma vastagságú vonalakkal, a japán szemnek borzasztó primitívnek és gyerekesnek tűnő módon lehetett írni, így aztán a kölykök elkezdték szívecskékkel-bigyócskákkal díszíteni az írásukat. Ez terjedt át azután a díszítőművészetbe, termelte ki a képregény- és rajzfilmfigurákat és az olyan mindent elárasztó jelenségeket, mint például a Hello Kitty.
Ezzel én nem tudok vitatkozni, nem is akarok. De azt hiszem, hogy pontosan ki, miért és hogyan rajzolta az első cuki kismacskát, az nem is fontos. Sokkal fontosabb, hogy miért lett a cukiságból életmód, és hogyan itatta át a szigetország egészét.

Már volt szó a fűevő férfiakról — nos, a két dolog szervesen összetartozik. A sokadik olyan nemzedék nő ki a tizenéves korból, amelyik nem és nem akar felnőni. Nem akar a saját lábára állni, nem akar eltartottból eltartóvá lenni, nem akar felelősséget a nyakába venni. Könnyű és egyszerű lenne ítéletet mondani fölöttük, elintézni a dolgot azzal, hogy lusták és gyengék (tényleg!), de (még ha ez sokukra akár igaz is) társadalmilag szerintem ennél súlyosabbak az okok: igen, felnőttnek lenni nehéz, ezt mind tudjuk. Egy sor kellemetlen kötelezettséggel és feladattal jár. Normális és ésszerű emberi reakció, hogy a kellemetlenségeket elkerülni igyekszünk. Amiért sok ezer éven át mégis felnőttünk, annak két oka volt: 1) hogy nem lehetett elkerülni úgyse, illetve 2) hogy a nehézségek mellett megvolt a maga speciális, gyerekek által nem élvezhető előnye, jutalma.

Könnyen belátható, hogy mára mindkét tényező elkopott. Mostanra kiválóan el lehet tölteni egy életet védőernyő alatt, kockázatok és veszélyek nélkül. Ugyanakkor a felnőttek többletszabadsága megvan, viszont a legeltökéltebb és legtehetségesebb személyeket kivéve reménytelennek tűnik a felnőttséggel járó sikerélmények megszerzése — vagyis van ok bele se fogni.

Egy olyan országban, ahol nagy tömegben élnek felnőtt gyerekek, megszűnik furcsának és viccesnek lenni a gyerekesség. Teljesen normálisnak fog tűnni a pikachus repülőgép, a rajzfilmfigurás bankkártya, a hellókittis felnőtt fehérnemű. Nem lesz furcsa, hogy ötvenéves kopasz üzletemberek iskoláslánynak maszkírozott, rakott szoknyás, fonott copfos harmincas prostikat hajtanak éjjelente Ószaka belvárosában. Értelmezhetővé válik a képregényekben egyre jobban elharapódzó divatpedofília is (ha jobban belegondolunk, egy _igazi_ pedofil nem D-kosarat hordó tizenkéntévesre nyáladzana).

Szép-szép új világ… csak azért egy kicsit dermesztő belegondolni, na.

2 thoughts on “Kawaii

  1. Nagyon fáj neked ez a kawaii meg a fűevés.
    Van hasonló itt, is csak másképp hívják. Ahogy Fekete Gyulát agyonhallgatták, pedig olyan 50 évvel ezelőtt megmondta, ha nem szülnek a magyar nők akkor baj lesz 2000 után a nyugdíjrendszerrel, úgy ma kevés szó esik arról, hogy a gyermekek tömegesen nem akarnak elköltözni a szüleiktől.
    Sok (10+) ismerősöm van, aki együtt él 30+ éves gyerekével. Nyugaton is megvan ez, főleg a közép- és felső középosztályban. Ismert jelenség a szociológusok számára. Nem kawaii, de azért ijesztő – is lehetne, ha nem lenne értelme: a függetlenségi periódus csak olyan 30 év: 25 – 55-ig, mert aztán már jól jön, ha a gyerek a közelben van… Azt a 30 évet meg kibírjuk a gyerekkel meg a feleségével, meg az ő 1 -2 gyerekével. Ja, hogy közben kihaltunk?
    Ez az átkötés a felnőttség jutalmához. A túlélés. EZ volt a felnőttség jutalma. Ja, és 33 éves korban. Ha megérte.
    Megérte?

  2. Csak most olvastam de azért reagálok. benoe nincs igazad, sokan nem azért élnek a szüleikkel mert akarnak, hanem mert gazdaságilag lehetetlen elköltözniük. Én pl. évekig minimálbért kaptam amiből még egy kisebb albérletet sem lehetett finanszírozni.
    Egyébként a legtöbb ázsiai országban a legidősebb gyerek sose költözik el a szüleitől, mert neki kell az öregeket eltartani.

Leave a Reply