Ezt a mait csak nem bírom ki. Különböző okok miatt eljutottunk a Harajukuban, a cukiság (kawaii) Mekkájában található százjenes boltba. Ez egy picit tényleg más, mint a többi, elég nagy, elég ügyesen rájátszanak a cuki dolgokra, meg a turistákra, úgyhogy aztán turistákkal is volt tele. Néhány fehér emberrel, néhány véletlenül betévedt japánnal, és valami elborult mennyiségű kínaival.
És akkor itt álljunk meg egy percre. A Daiso gyakorlatilag mindent Kínában gyártat, jó, kicsit igényesebb minőségellenőrzéssel. És akkor idejön Japánba egy rahedli kínai, hogy nem kevés felárral megvegye azt, amit az ő országában gyártottak, kínai helyett japán feliratokkal.
De valamiért a japán dolgok most nagyon menők Kínában. Pekingben egy kollégám mesélt a japán luxusétteremről, ahol néha esznek, aztán megmutatta. A Yoshinoya volt az. (Mondjuk úgy udvariasan, hogy én nem járok önként oda, szerintem nem voltam tíz éve.)
((long tail))
100 kőgazdag magyar közül, akik eljutottak Myanmarra, hányan mennének el egy “Magyar ételek” cégtáblájú étterembe?
Te meg én nem. De egyrészt nem vagyunk kőgazdagok, másrészt más az irányulásunk…