Igazából készülődtünk már rá egy ideje, de eljött a nap, hogy valóban áthurcolkodjak Yokohamába. Nagyon egyszerűen az a történet, hogy Gáborék új lakásba költöztek, és tulajdonképpen mindenkinek egyszerűbb és jobb, ha én beleköltözöm nekik a régibe. Nekik nem kell megküzdeniük plusz nyolc réteg bürokráciával, nem ugráltatja őket a lakáskiadó cég minden hülyeséggel és én kifejezetten kértem, hogy ne újítsanak fel bizonyos dolgokat, mert úgyis csak összekoszolnám, nekem meg egy jóval nagyobb lakás, a nem kedvelt Tokió helyett a kedvelt (és sokkal jobban ismert) Yokohamában, a japán lakásbérlés unásig ismert (és legyünk őszinték, meglehetősen gyűlölt) huzavonái és korlátozásai nélkül. (A másik lakásban pl. tilos volt hangszeren játszani.)
Magyarországon jó régen megfogadtam, hogy többet én ugyan nem hurcolkodom, mert egyszerűbb és olcsóbb szakemberre bízni a mázsás bútorok hurcolgatását, de itt egy kicsit mások voltak a peremfeltételek. Egyrészt Gábor is vissza akart vinni némi bútort a régi lakásba, másrészt meg itt nincsenek igazán nehéz bútorok, amivel az ember jól megrántja a derekát, harmadrészt ugye itt az olyan dolgok az eszelősen drágák, ahol az emberi munkát kell kifizetni. Például a költözködés. Akármit csináltunk volna, sok-sok tízezer jenbe került volna a dupla anyagmozgatás (van állítólag valami direkt kicsi költöztetésekre szakosodott cég, az valami 20 ezer jentől indul, de hát az nekem aligha lett volna elég, a 40-60 ezer jen sokkal reálisabb ár).
Ehhez képest 12 órára mintegy 7000 jenért lehet kibérelni egy kis platós teherautót. (Otthon van C kategóriás jogosítványom is, de itt azt nem honosíttattam, viszont négyféle játékteherautót lehet normál japán jogosítvánnyal is bérelni, az meg ugye van nekem.) Jól össze is szerveztük, hogy tegnap este átmentem Gáborék új lakásába, ott aludtam, reggel a hozzájuk legközelebbi helyen vettük fel a kocsit (egy benzinkútnál), és némi izgulással ugyan, de problémamentesen eléjük is kanyarodtunk a szekérrel. Nagyon helyes kis játékteherautó, 850 kilóig pakolható. Mazda. Még a benzinkútnál a kölcsönzős bácsi rábeszélt, hogy 1050 jenért kössek csodabiztosítást… normál biztosítás persze volt a kocsin, de azt mondta, így ha bucira töröm, akkor is csak 20 ezer jen kezelési költséget kell fizetni, minden mást áll a biztosító. Én meg úgy voltam vele, hogy az ilyen biztosítást azért kell megkötni, hogy véletlenül se legyen baj. (Lett.)
Különösebb gondok nélkül át is cipeltünk mindent, csak hát mire végeztünk vele, 12 óra lett (este 7-re kellett visszavinni a kocsit). Én titkon azt reméltem, hogy a Yokohama-Chofu közötti iszonyú, mintegy 38 kilométeres távolságot azért egy óra alatt leküzdjük. Ehhez képest magunk is meglepődtünk, hogy 2 óráig tartott (na jó, nem volt tökéletes térkép és kicsit érzésből is mentem, de csak egyszer tévedtünk el 10 percre). És hát elég csúf kuplerájt hagytam még ott, és össze kellett pakolni, azzal is ment az idő… és a visszaúton persze tudtunk egy rövidebb utat az erdőn keresztül, úgyhogy az végül majdnem 2 és fél óráig tartott (így utólag nagyon bosszankodom, legalább két helyen másik felé kellett volna fordulni és nyerünk vagy félórát, bár kétségkívül nagyobb volt a forgalom visszafelé). Kis nehezítésként nem volt elég hely az autóban, és akármit csináltam, iszonyúan görcsölt a lábam csak attól, hogy a pedálokon tartsam (egyszerűen nem fért el a lábam, feszíteni kellett felfelé órákon át).
Eddigre persze már lebeszéltük a kölcsönzősökkel, hogy nem a benzinkúthoz vinnénk vissza a kocsit (amelyik hétkor bezár), hanem Kónan-csúó állomáshoz, ahol valójában az üzlet van, mert ott nyitva vannak nyolcig. Persze sikerült fél nyolc utánra érkeznünk a lakáshoz, ahol ugyan kisebb csodát tettünk, mert a harmadik emeletre 30 perc alatt felrámoltunk egy teherautónyi cuccot – hogy én hogy átkoztam magam egy csomó mindenért, minek kellett megvenni. Kicsit húztuk is egymást, hogy biztos jó ötlet volt-e a tudós uraknak ekkorát szívni – Gáborral együtt ugyanis valami hat diplománk van (vagy tán hét? Gábor is négy egyetemre járt, de én csak hármat fejeztem be, neki megvan a PhD is… hínnye, most hogy belegondolok, a doktor úr fogta a mosógép másik végit). Igaz, én inkább jó atyám tanácsát követtem (“egyél fiam, az legalább látszik rajtad, nem úgy, mint a diploma”), úgyhogy rajtam ez tényleg nem is nagyon látszik, hát még ha költözködöm… kicsit sikerült is módosult tudatállapotba kerülni (minimum 2 liter vizet veszthettem azalatt a félóra alatt, de lehet, hogy hármat), és persze a késés miatt kapkodni… úgyhogy igen, az utolsó 2 kilométeren, nagyjából 7-8 percre a kölcsönzőtől sikerült elkapnom egy parkoló autó tükrét a mienkkel. Magyarázkodni persze lehet, tényleg hülye helyen parkolt (kvázi egy buszmegállóban), nem fordította be a tükrét, szemből jöttek, meg a kisteherautónak is nagyon kiállt a tükre (a kocsitestek maguk vagy fél méterre voltak egymástól), de hát a nyers igazság az, hogy egy pillanatra csak én bambultam el, és Japánban bizony nagyon-nagyon-nagyon óvatosan illik vezetni. Nem, még annál is sokkal óvatosabban. Én meg siettem (mentünk vagy harminccal).
Tulajdonképpen minden problémamentesen lezajlott így is, csak egy csomó embernek okoztam kellemetlenséget. Ki kellett hívni a rendőrt (aki viszont 4 perc alatt volt ott, ugye itt sok pici őrs van), az vacakolt egy csomót az adatokkal, aggódtak a kölcsönzősök, akik szegények miattunk maradtak kilenc utánig, kitoltam Gáborral, igazából magammal is (rém fáradt voltam és a lábamat addigra megette az izzadság), kitoltam a Gábor családdal, akik ránk vártak a vacsorával… végül is a nagy kalandok után, 20 ezer jen kezelési költséggel szegényebben, ámde sok tapasztalattal gazdagabban végül is lemosakodhattam és kaptam finom vacsorát.
A kölcsönzősök egyébként aranyosak voltak, pont éppen 19 ezer yen volt még nálam meg Gábornál egy ezres, mire elengedték a benzin árát a nagy ijedelemre való tekintettel. És azt kell, hogy mondjam, hogy a minimális töketlenkedést leszámítva, mindenki profin tette a dolgát, a rendőr, a kölcsönzős, és egyetlen dolog volt mindenkinek csak fontos, hogy “ugye senki nem sérült meg?” (Na jó, biztos akkor még húsz űrlap, de akkor is.)
(Az egészből persze az dühít a legjobban, hogy én pont azért szoktam nagyon vigyázni, mert külföldi vagyok, és hogy ne igazolódjanak be a sztereotípiák, oszt erre mégiscsak beigazoltam… de most már eltelt egy hét, megnyugodtam, nem úgy tűnik, hogy komoly gond lenne, nyilván japánok is törnek autókat.)
Végül is aztán mindenféle köszöneteket rebegve (amelyek a valóságban persze halovány másai csupán a hálának, amit éreztem – a friend in need is a friend indeed, és hát nem sokan vannak Japánban, akik ezt megtették volna értem) jól hazavonatoztam, ahol is a terv az volt, hogy én délcegen még éjjel kitakarítok, mert másnap 11-re jönnek átvenni a lakást, de nem bírtam. A tervhez képest egyébként meglepően emberi körülmények között aludtam: ott volt ugye a másnapi ajándéknak szánt nagy frottír butamaci, Shirokuma Dakimakura (“ölelgetős jegesmedvepárna”), ő lett a párna; otthagytam a jógamatracot, az elég volt feküdni; maradt egy csomó bubis fólia, meglepően jó takarónak; és hát nem sokat vacakoltam, simán bekapcsoltam a légkondit némi fűtésre. Úgyhogy egész normálisan sikerült aludni majdnem hét órát.