Költözködés jegesmedve módra 2.

Az túlzás, hogy reggel frissen és kipihenten ébredtem volna, de mindenesetre sokkal frissebben és kipihentebben, mint amire eredetileg számítottam. Tulajdonképpen biztosan lehetne finom ecsetvonásokkal részletezni, hogyan takarítottam ki (a szörnyű kupleráj nagy része végül is aztán kidobandó szatyroknak meg dobozoknak bizonyult), de annyira nem volt rettentően izgalmas, inkább csak hogy végzek-e időre. A magyarázathoz az tartozik, hogy én ugyan képes vagyok szépen kitakarítani (csak nem szeretek és nem szoktam), de ez még mindig bír néha kevés lenni a japán elvárásokhoz képest.

Végül is feleslegesen aggódtam, egyrészt 10-kor megérkezett a főnök felesége, aki még azért leellenőrizte, hogy rendben vannak-e a dolgok és inkább csak a maga megnyugtatására még néhány dolgot letörölgetett; illetve meg mert utána, az átvételnél a lakásbérlős cég megbízottját láthatóan sokkal jobban az érdekelte, hogy a műszaki berendezések (légkondi, vécé, mosogató, villany) működő állapotban vannak-e, nem pedig az, hogy maradt-e egy kis piszok a parkettán. A papírmunka végén kiderült persze, hogy miért: mert így is, úgy is rávernek a bérlőre (amelyik jelen esetben a cég) egy 30 és 60 ezer jen közötti takarítási díjat (mondtam is rögtön, hogy akkor én inkább egy takarítócéget csinálnék, ha lehet).

Átadás után meghívódtam egy búcsúebédre, sajnos a már megénekelt Kóbejába, ahol is akármennyire tudtam, hogy én még el akarok menni búcsúlátogatásra a sportcentrumba, és akármennyire is próbáltam vigyázni, csak muszáj volt a sok finom péksüteményt és kenyeret megkóstolni. Aztán menni kellett, mert elkezdett esni az eső – nem túl jó előjel, ha belegondolok, hogy a terv az volt, hogy a búcsúlátogatás után én átbiciklizem a megmaradt nem is olyan kevés cuccal Yokohamába.

A sportcentrumban tényleg nagyon kedvesen fogadtak, és mivel a csuklóm sem fájt már olyan rettenetesen, óvatosan még squasholni is sikerült egy adagot, de az eredeti terv, hogy az egyik edzőnek ajándékba adom a macit, csúfos kudarcot vallott. Azt tudtam, hogy nem fogadhatja el, de hát mivel ez volt az utolsó nap, azt gondoltam, jogilag így rendben leszünk (távozáskor próbáltam odaadni), de nem engedték neki. Én viszont kaptam egy lapot, amit az összes edző aláírt (még akiket nem is nagyon ismertem), úgyhogy teljesen meghatódtam.

Így aztán olyan fél hat magasságában ott álltam egy csúful megrakott biciklivel, rajta nemcsak egy cipőkanál és egy jógamatrac, hanem Nittori Dakimakura Shirokuma Sr. teljes életnagyságban (Nittori az áruház, ahol lehet kapni, Shirokuma az ugye jegesmedve, a dakimakura az ölelgetős párna és azért Sr., mert ez a kétezer jenes nagy butamaci, 999 jenért van feleekkora), és mint kiderült, az eső sem állt el teljesen, finoman még szemerkélt. Negyedórára egyáltalán nem lett volna zavaró, de hát Yokohama nem negyedórányira volt…

Az út igen csúful indult, az eső nemhogy enyhült volna, hanem kifejezetten erősödni látszott. Nade nem azért tanultam én világvallásokról az egyetemen (a Műegyetemen, hol másutt?), hogy ne tudjam, hogy ilyenkor mi a teendő. Fogtam és szépen vízhatlanra elcsomagoltam mindent a hátizsákban. A nagyja igazából már el is volt, csak a pénztárca-óra-telefon kombót kellett eldugni. Ez aztán úgy meg is tette a hatását egy bő negyedóra alatt.

A tegnapi kalandozás után már nem volt gond megtalálni a helyes utat, csakhogy az első két kilométer után dermedt rám a felismerés, hogy bizony mindenképpen muszáj lesz megmászni egy jókora dombot: a legrövidebb út ugyanis a Yomiuri Land nevű vidámpark mellett vezetett el, de az egy húzós domb tetejére épült és már tegnap a teherautóból is eléggé meredeknek tűnt az út. Hát most még meredekebbnek. Konkrétan a domb tetejére azt fontolgattam, hogy hogy fogok én eljutni Yokohamáig még ma?

NDS Sr. egyébként nagyon segítőkészen hevert a bicikli tetején, első látszatra bár rendkívül passzívan:

de valójában hegymászás közben számos alkalommal segített megtörölni az apukája verítéktől csatakos arcát (igen, ráhajoltam, ugye a kezemet nem nagyon tudtam mozgatni, lévén a matrac alatt), és általában is derűt sugárzó, már-már hurráoptimista arccal feküdt a kupac tetején. Az biztos, hogy megmosolyogtattunk pár járókelőt utunkban.

A Yomiuri Land meredek dombjáról lecsorogva (kis nehezítésként nem volt jó a fék, fémig kopott elöl, esőben segíti az erős összpontosítást), újra lehetett felfelé menni, bár egy idő után ez kicsit alábbhagyott, sőt, kicsit még lejtett is, de persze ezt aztán gyorsan kompenzálta egy kis emelkedő.

Yokohamában nagyon sok hely neve végződik “-dai”-ra (台). Ez ugyanaz az írásjegy, mint amivel a gépeket számolják, de egyébként olyasmit jelent, hogy állvány, meg torony, meg pódium, meg általában egy csomó minden, aminek a jellegzetessége az, hogy kiáll és nem behorpad. Egy halom domb ilyen névre hallgat, a Yokohamai Állami Egyetem például a Tokiwadai (“Kankalindomb”) tetején van, az új címem Maruyamadai (“kerekhegy-domb”) lesz. Mármost az úton, amelyet olyan bölcsen kinéztem, egy mintegy tizenöt kilométeres szakaszon a városrészek nevei mindenféle “növény+dai” alakúak voltak: Asaodai (kender), Tachibanadai (japán citrus), Sakuradai (cseresznye), Aobadai (“zöld levél”), kicsit arrébb Wakakusadai (“friss fű”), Katsuradai (“júdásfa”) és Wakabadai (“fiatal levél”), amit itt-ott szakított csak meg mondjuk egy Kirigaoka (“ködös hegy”, esetleg “ködös magaslat”). Találós kérdés: milyen alakú úton bicikliztem?

Úgy van. Mondjuk annyira nem voltak már brutálisak az emelkedők, mint a vidámparknál, de ennek inkább csak az volt az oka, hogy az út ügyesen kanyargott és én nem mentem fel a konkrét beépített dombok mindegyikére, de azért nem keveset sikerült felfelé menni. A matrac miatt nem nagyon látszott a kilométeróra, végül aztán csak kiértem a 16-os útra (Yokohamában minden nagy út vagy 16-os, vagy Kamakura kaidó, de erről majd később), és kiderült, hogy 1. eddig ugyan botrányosan rossz részidőt sikerült menni, valami 23 kilométert másfél óra alatt, de innentől gyanúsan lefelé vezetett az út. Határozottan és tényleg. És egy ideje már az eső sem esett.

Úgyhogy megálltunk NDS szeniorral egy éjjel-nappalinál, ettünk egy fagyit meg ittunk egy kólát (na jó, ő a szokásos egykedvűségével nézte), válaszolgattunk a helyi érdeklődők kérdéseire (“Igen, biciklivel”. “Csófuból.” “Yokohamáig.” “Tényleg.”), fényképezkedtünk (innen a fenti képek), és utána gyakorlatilag vagy 8 kilométeren keresztül főleg lefelé vezetett az út. Ez azért tulajdonképpen így is volt rendjén, mert Chofu eleve magasabban van jóval, mint Yokohama, én meg nem keveset keccsöltem felfele. Azért két jó nagy emelkedő még belefért (Yokohama hiába tengerparti város, tele van dombokkal), és mint említettem, a Maruyama-dai, ahol lakni fogok, sem valami mély hasadékról kapta a nevét, de azt hiszem, egészen megérdemelten terültem el este a dobozok között.