Mára hívta meg az Egusa-san a Ritát, a mamáját meg engem. (Egusa-san a Yuuhikaku nevű könyvkiadó – Japán harmadik legrégebbi kiadója – elnöke, és tavaly találkoztunk vele, amikor a nemzetközi könyvvásáron voltunk mosolygóemberek. A Rita mamája pedig eljött látogatóba egy hétre Japánba.) Úgy beszéltük meg, hogy délben találkozunk a hozzájuk legközelebbi vasútállomáson; tőlünk ez olyan negyven megállónyira van, úgyhogy bő másfél órával korábban indultam. Már tudtam egy olcsóbb utat Tokióba, csak azt nem tudtam, hogy az annyival lassabb is. Végül is öt percet késtem, pedig legalább tízzel korábban szerettem volna odaérni.
Egusa-san háza nagyon szép. Magát a környéket Fujimigaokának (domb, ahonnan látszik a Fuji) hívják; a Fuji persze már vagy húsz éve nem látszik, amióta az egészet beépítették. Elsőként mindjárt teát kaptunk. A teaszoba egyik ablaka egy európai, a másik egy japán stílusú pici kertre néz. Aztán folyamatosan elkezdtünk enni, szépen, haladósan. Borzasztóan kitettek magukért: volt sushi, sült hús, saláta garnélarákkal, valami krumplis köret, meg még egy csomó minden más, például édességnek kashiwamochi (tölgyfalevélbe csavart, édes babpasztával, olyan gesztenyepüré-szerű izével töltött mochi, a tölgyfalevelet nem kell megenni, nem úgy, mint a sakura – cseresznye – mochinál).
Egusa-san idősebbik lánya nemrégiben ment férjhez (a fiatalabbat láttam, velünk együtt evett), tehát meg kellett nézni egy csomó fényképet, meg az elkészült videót. Nagyon profi volt az egész, és nagyon szép az esküvő. Kiderült, hogy ugyanabban az épületben esküdtek, mint Egusa-san annak idején, harminc éve: láttuk a régi esküvői fényképeket, és nagyon tetszettek. A mama most is nagyon csinos, pedig tuti, hogy legalább ötven; kiderült, hogy Nó-táncos volt, és valami elképesztően szép fiatalkorában. Meg is említettem, hogy “biztos mindenki irigykedett annak idején”, mire fintorgott egy kicsit (Egusa-san csodálatosan tud fintorogni), aztán beismerte, hogy hát igen.
Jó hosszúra nyúlt a délután, de nagyon jót beszélgettünk. A Rita mamájának persze mindent fordítani kellett, de nem is volt baj, legalább én is tisztán értettem mindent.
Tény, tény, hogy a Rita most sokkal jobb nálam, de egy aranyos epizód azért volt. Én nagyon keveset beszéltem, részint, mert most a Rita mamája volt a díszvendég, részint meg nagyon igyekeztem udvarias lenni; vagy húsz percig alig szólaltam meg, úgyhogy Mrs. Egusa még az ebéd elején meg is kérdezte valami egyszerű mondat után, hogy értem-e. Én bólogattam, hogy igen, egészen jól értem, aztán fél perccel később, amikor valamit tőlem is kérdeztek, valami rettenetes tempóban (és a Ritáénál szebb kiejtéssel) válaszoltam. Aztán már nem kérdezték, hogy értem-e. Egyébként meg használtuk a Canon-szótárt egy csomót. A kisebbik Egusa-lány mezőgazdasági vegyészmérnök (másodikra meg is értettem, nagyon büszke voltam).