Mi, japánok

Egészen kiváló parkba sikerült elvinni Shirokuma juniort (Showa Kinen Koen, Sóva [császár] emlékpark). Kicsit messze van (ide 30 km, egy óra vonattal és busszal) és felnőtteknek fizetős, de óriási park, és remek dolgok találhatók benne kiskorúak számára, például a Felhőtenger nevű rész Waku-waku dome nevű ugrálódombja(i) (a waku-waku „izgatottságot” jelent), de szintén ez az a hely, ahol a Szivárvány függőágy (Rainbow hammock, Niji no hanmokku) a közösségi háló egészen új fogalmát definiálja.

Shirokuma Jr. éppen az Erdei erőd nevű csúszdaváron rótta a köröket, miközben Shirokuma Sr. a közeli padon pihegte ki az új generáció nyakban cipelésének fáradalmait. Eközben sikerült a mellettem ülő két tízévesforma lányra fintorogni, és ilyenkor lement a szokásos kör, az egyikre fintorog az ember, mire az szól a másiknak, hogy te, nézd már, aztán nézik és vihognak, én bárgyú arcot vágok, mire megbeszélik, hogy nahát, kűfődi, és mondja is az egyik a másiknak, hogy „á, biztos nem érti”. Bólogattam, és mondtam nekik (japánul), hogy igen, biztosan nem értem.

Lett kis zavar az Erőben, kérdezik, hogy de hát értem, amit mondanak, nem? Mire én mondtam, továbbra is japánul, hogy nem, nem, dehogy, egy szavukat sem értem. :-)

Kis idő után leesett azért nekik, hogy csak viccelődöm, kérdezik, hogy és hát honnan jöttem. Mondom, Nakanóból. Nem, nem, melyik országból? De hát Japán, mondom. Akkor én japán vagyok? Persze, Shirokumának hívnak, meg is mutattam nekik a kártyáimat.

Erre izgatottan megbeszélték egymás közt, hogy hú, télleg van ilyen, a mittomki valakije is itt született Japánban és teljesen japán, pedig hát szőke.

Visszafordulnak hozzám, hogy és akkor a felesége?

Hát az tényleg külföldi, válaszoltam.

Mire egy együttérző mosolyt kaptam, hogy hát az tényleg borzasztó, náluk is nagyapa meg a nagybácsi meg apa kínai, és hát azok a külföldiek…