Óame (nagy eső)

Egy kicsit a mindennapokrul. Az elmúlt hétvégén végig esett, és ezt a tendenciát valahogy most sem igazán akarja abbahagyni. Nagy megázások nélkül átvészeltem egészen máig, de némi gyanúra adott okot, hogy az éjjel istenigazából rákezdett, és az egyik villámlás után nemhogy háromig, de egyharmadig sem tudtam elszámolni, akkorát dörrent. Ma mondta valami bácsi, aki beszédbe elegyedett velem (“Where are you from?” “Jindaiji”, “Ó, és mióta vagy Japánban, hogy ilyen szépen beszélsz?” “Három hónapja”…. itt el szoktak akadni), hogy egy kilométerrel vagy hogy arrébb rendet rakott a villám és épp a biztosító gyakorolja az apróbetűs részeket több cégnél is.

Szóval ma hazafelé gyüvet az állomáson tájékoztató LCD-képernyő (sic! Ocsanomizu méretére kb. a Cházár András utcainak megfelelő villamosmegálló, na jó, kicsit nagyobb, de nem pályaudvar) azt írta, hogy a “nagy eső” miatt úgy Hacsiódzsitól (minden általam ismert magyar Hacsi Józsinak hívja) kifelé nem nagyon jár a vonat, amivel én hazafelé szoktam menni. Majd úgy biztatásul durrant még egy akkorát az ég, hogy marciálisabb államokban sorozást rendeltek volna el. Kivételesen nem is a lassú személyvonatra szálltam, hanem a gyorsabbra, hátha megúszom nagyobb zuhé nélkül.

Persze, hogy nem úsztam meg. Azt itt megtanulja az ember, hogy nem lehet csak úgy hősködni, mint otthon az esőben (“nem vagyok cukorból” és hasonló baromságok), két okból: ha kevés eső esik, ezt itt valahogy úgy tudja, hogy tökmindegy, mekkora ernyője van az embernek (én le is szoktam róla), aláfújja a szél, és így is, úgy is csurom vizes lesz; amit meg itt “nagy esőnek” hívnak, azt otthon árvíznek. Szóval hogy így azt mondja az időjárás, hogy csurr, meg csepp, aztán bumm-bumm, aztán az ember fejére esik minden különösebb átmenet nélkül egy tonna víz. Percenként.

Szerencsére ez most engem a Szamitto (igen, Summit, a helyes megfejtők között kisorsolunk még tíz ilyen nevet) nevű szupermarkec előtt kapott el. Összekötvén a kellemetlent a hasznossal, akkor már vettem egy kis ezt-azt (7 liter üdítő, miegymás), hogy könnyebb legyen hazabiciklizni az esőben, de az eső nem értett a szóból – márminthogy szépen takarodjon el, amíg én bevásárlok -, és továbbra is megkapó következetességgel folyt az égből. Nem, nem esett. Ha valaki még mindig nem egészen értené, Japánban nincs locsolókocsi. Minek?

Egyik kolléga mondta bent a cégnél, hogy megy inni, péntek van, gondoltam, akkor már én is kirúgok a hámból. A boltban van egy elég normális pék, miután a japánok szerencsére nem értenek a kenyérhez, az ehetőkből szokott maradni estére, féláron, és ha már eldorbézoltam 140 yent egy nagy sajtos-sonkás bucira, hát beruháztam másik 120-at egy félliteres Calpis Soda-ra, sőt, mivel az eső továbbra sem állt el és mert az első doboz villámgyorsan tűnt el, hát még egyre. (Ez a poén valószínűleg kicsit belterjesre sikeredett, de körülbelül 4-500 forintról beszélünk, alapesetben a buci majdnem ennyi, és ha elmegy az ember inni másokkal, és ne adj’ isten még tényleg iszik is, 5000 yen alatt nem áll meg.)

A Calpis Soda egyébként az általam oly kedvelt Calpis Waternek egy újabb manifesztációja, bizonyítván, hogy egyrészt egy sikeres biznyiszt semmivel nem lehet elrontani, hiába igyekeznek (van narancsos Calpis, ki lehet találni, mi történne, ha egy alapvetően tejsavó alapú italba valódi narancsot töltenének, nem, nyilván nincs köze narancshoz). Egyébként nagyon is keresni kell az ilyen egzotikus Calpisokat, régen Macumotóban, ahol laktam, szemközt volt egy kifejezetten Calpis-automata, abban volt aztán minden, de akkortájt ölég smucig voltam, pedig most sokkal többet mesélhetnék. (Végigpróbáltam azért én azt, csak fél év alatt, most valószínűleg két hétvége lenne.) Lényeg, ami lényeg, én korábban az egyetlen Calpis, amit nem igazán ittam, a Soda volt, van neki az a nehezen múló krémtúrószerű habja, de mostanra valamit javítottak rajta, meg különben is, egy Calpis connoisseur ne legyen válogatós. Mindazonáltal életemben nem ittam még KÉT félliteres Calpis Sodát, és becsület istenemre, hacsak valami nagyon extrém nem történik, többet nem is fogok.

Ilyen kevés dologról ilyen sokat régen írtam, úgyhogy következzen valami konkrét is: a vasajtók. Japánban a bútorzat, főleg, ha állami tulajdonú iskoláról, vagy csak kicsit is hagyományosabb, takarékosabb cégről van szó, alapvetően fémből történik. Vannak a borzalmasan ronda fém bútorok, meg a kicsit kevésbé rondák, én állami egyetemre jártam, itt bútorral engem meglepni már nem lehet. (A fém iskolapadba ugyanis a magamfajta problémamentesen szorul be, nem most, dagadtan, hanem még akkor is.)

Szóval hogy egy kicsit feldobjuk a szigorú japán munkahelyi légkört, meg hogy picit lázadjunk a szögletesség ellen, hoztam egy jelzős szerkezetet, hogy mikor is vagyok megtalálható bent a szobámban. (Én vagyok a “Meeeting 2”, ebből nehezen derül ki.) Az egyik kolléga teljesen belelkesedett, és kidekorálta a jelzős szerkezetet; ha nem vagyok a szobámban, akkor egy kék mágnesre az van írva, hogy “NINCS”, ha viszont vagyok, akkor ez látható az ajtón:

Ha kicsit közelebb megyünk, akkor jobban kivehető a nem teljesen tradicionális jelzés:

(Japánul még nem folyékonyan tudó olvasóink kedvéért a sárga csillagra az van írva, hogy “VAN”.)