Reggel felhívtam a Sawaki senseit, és mondta, hogy eléggé meglepte a dolog, mert talán annyira mégsem vagyok azért jó japánból; mindenesetre azért megkérdezi az egyetemen, és találkozzunk másnap tizenegykor, ő eljön, akár az egyetemre is.
Még mindig tesztek. A Shiga sensei kanji-felmérőt íratott velünk, pofátlanul egyszerű volt, mégis sikerült ezt-azt elrontani benne. Először lilára dühöngtem magam, aztán rájöttem, hogy semmi tétje nincs, és ha túl jók az eredményeim most, akkor hat hónap múlva nem látszik majd látványos fejlődés – talán külön jó is, hogy egy csomó mindent elrontottam. Utána a Yamada profhoz mentem be, elkérni magam péntekre, merthogy jön a Sawaki prof., mire ő semmi perc alatt felhívta a Shinshuu Egyetemet, beszélgettek, és minden rendben volt. Közben kiderült, hogy egy órára be kéne mennem, ami rém magas szintű – éppen a Heian-korszak képtekercseiről szólt egy video, alig értettünk belőle valamit. Különösen amikor a Ban-dainagon című képtekercset kezdtük el kivesézni, hogy Minamoto no mittudoménki, meg Heiankyo főváros Hogymondják-mon (jól van na, Ótenmon) nevű kapuja van rajta, amely utóbbi tűzvész áldozata lett, de nem az előbbi által… Viszont legalább nem volt hideg.
Ebéd a gyanúsan ismerős szet.
Délután egy újabb óra, az eddigi legjobb. Elvileg fogalmazás-óra, ötünknek, egy olyan harminckétévesforma, Matsuda nevű tanárnő tartja. Lehet, hogy fiatalabb, merthogy még valamiért Niigatán tanul, és hetente egyszer onnan jár ide tanítani. (Faggattuk, de nem értjük pontosan. Niigata legalább háromszáz kilométer ide, de alighanem még több. Az minimum havi ötvenezer yen. Ezt meg ki fizeti? Meg egyáltalán: a környéken nincs elég tanár hülye külföldieknek?) Első órán a bemutatkozásról volt szó, de azért egészen emelt szinten. Az orosz és az indonéz (Elena, meg – katakanával – Budii-szan) alig szólal meg, mi hárman, főleg Tad és én, dumáltunk, ahol csak lehetett, először csak óvatosan, aztán rendesen be-beszóltunk. (Az egyik jól sikerült mondatom az volt, amikor arról beszéltünk, hogy végül is szeretik-e a japánok a gaijineket, idéztem egyenesben egy véleményt, mely szerint “Ha a gaijin is ember, akkor mér’ más annyira a pofájuk?”, körülbelül ilyen stílusban.)
Este egészen békésnek tűnt minden, el is aludtam fél hét körül, aztán felvertek. Kiderült, hogy a Tad nagynénjének van a közelben egy okonomiyaki-vendéglője, és meghívtak bennünket. Nyolcan mentünk el, főleg dél-amerikaiak, meg a két japán srác, meg szegény Budii-szan. Végül is elég drága volt – kétezer yenre szavaztak fejenként a srácok, hogy költsünk, és nem akartam zsugorinak látszani –, viszont valami rettenetes mennyiségű kaját és piát kaptunk. Én négy kólát ittam, ami önmagában 800 körül lett volna, és sütöttünk kagylót, polipot, tintahalat, marhahúst, szalonnát, zöldségeket, spárgát, majd rákos és kolbászos és sajtos és mindenes okonomi-yaki-kat, majd monja-yaki-t (ez leginkább a zöldséges sült takonyhoz hasonlít, csak kicsit hígabb, meg valamivel jobb íze van), majd végül kaptunk egy nagy tányér yakisobá-t. (Az ilyen vendéglőkben az asztal közepe forró vaslap, és a vendégek maguk sütik az alkatrészeket.) Szóval, pukkadásig.
Éjjel egyig vacakoltam a kanji-tanítós programommal, összesen vagy négy óra hosszat, nem teljesen hiába. Totál kétnyelvű lett, angol vagy magyar, kétféle adatbázist használ, minden rendszerüzenet megvan két nyelven; másnap számítógépes oktatás lesz, meg a Sawaki profnak is oda akarom adni.