Nagy izgi az iskolában, mindenki a tegnapi balesetről beszél. Második óra Hori tanárnővel, szörnyű (Hori-ble), egy szót sem értünk, csak elvétve; álmosak vagyunk, ki vagyunk bukva, vacak. Igaz, őt sem érdekli, hogy vagyunk-e vagy sem.
Két rossz hír. Tegnap fel kellett adni plusz egy levelet; agyő 370 yen. Viszont azzal vigasztaltak, 25-ig nem is látunk ösztöndíjat. Szóval nincs pénzem ebédre. Tegnap főztem rizst, raktam rá kis szárított ezmegazt, és ami maradt, reggel bepakoltam egy uzsonnásdobozba (bento-box). Összesen egy hatvanyenes krumplifánkszerű valamit vettem; de legalább a többiekkel együtt ebédeltem.
Délután Matsuda sensei, két óra. Még mindig jópofa, de most már a tankönyvet vesszük. Azért próbálunk beszélgetni, ő meg próbálja az órát visszaterelni a medrébe. Egyik sem sikerül tökéletesen.
Néhány szó a financiális állapotomról. Nem reménytelen a dolog, minden fontosabb infrastrukturális beruházás megvan, van metróbérletem (hatezeré’, és vonalbérlet, és csak azért kaptam, mert iskolás vagyok, minden máshová, minden más vonalon teljes árat kell fizetnünk), szóval iskolába tudok ingyen menni; bankszámlám (ez ingyen), van már társadalombiztosításom is (ez kb. 70 százalékát fedezi az orvosi költségeknek); meg van egy peciális másik izé, ami meg a maradék 80 százalékát, szóval összesen úgy 6-7 százalék körül kell csak fizetnem a kirurgusokat. Ezenfelül vettem egy csomó pemmikánt is (szóval instant rament, meg öt kiló rizst, meg furikakét – só, hínár, meg ezmegaz, főtt rizsre kell tenni, hogy legyen íze, de elég szegényes koszt), szóval biztos nem fogok éhen dögleni, de akkor is: alapesetben napi 1000 yent szánok kajára, és ezzel szinte a legkevesebbet költöm mindenki közül. Meg aztán végül is igen hülyén jött ki, hogy megvettem a nyomtatót, hogy leveleket írhassak, arra viszont már nem maradt pénzem, hogy papírt vegyek bele, vagy hogy fel is adjam a leveleket.