Ráébredések

Ma az utcán sétálva döbbentem rá, hogy amióta megint sokat voltam Japánban, most, hogy megint hosszabb időt voltam itthon, a három hónap alatt nemcsak, hogy nem mentem be olcsó kínai vendéglőbe enni, hanem kifejezetten irtózom még a gondolatától is. Régen ez nem jelentett különösebb gondot, meg most is eszem mindenfélét, még disznóhúst is (amit Japánban szinte soha, max. nagy ritkán sült bacon/sonka formájában rántottában), pizzát, kenyeret, indiait, törököt, mindenfélét… de az olcsó kínaitól mostanra irtózom. És még csak nem is tudom, hogy miért. Nátrium-glutamát? A botrányosan rossz rizs? A gondolat, hogy nem tudom, hogy mit eszem? (Jobban belegondolva, tényleg eszem mindenfélét, de csak olyat, amit vagy én főztem, vagy tudom, hogy miből, kinél, milyen alkatrészekből készül.)

A másik, ami feltűnt, hogy mostanra rendkívül rosszul reagálok a hajléktalanok/kéregetők/aluljárói véglények egy bizonyos fajtájára. Igen, jól tetszenek sejteni, a kifejezetten egészségesnek látszó fiatalemberekre gondolok, nemcsak az aggyáegyhúszast-ra, hanem a Határ úti cigicigicigi-árusra is. Most lehet köpködni, de nincs az a szociális munkás, aki meg tudja nekem magyarázni, hogy mi az a magasabb szintű erkölcsi érték, ami alapján nekem, a körülbelül hétféle adó és járulék megfizetése után megmaradt pénzemből adnom kéne bármit is ezeknek. Általában is kicsit markánsabban gondolkozom Japán óta a közvagyonról – ti. a tömegközlekedés, az aluljárók és általában bármiféle közvagyon először is a dolgozó embereké, mert ők tartják el a többit, utána az eltartottaké, és ha még mindig maradt egy kis hely a sarokban, akkor esetleg rövid időre megtűrünk másokat, ha nem nagyon büdösek, de inkább nem. Nincs nekem semmi bajom azzal, ha a 65+ éves nyugdíjas átmetrózik Kőbányáról ingyér a Lehel piacra, mert ott ötven forinttal olcsóbb a paprika (mellesleg nem ötven forinttal olcsóbb, hanem a SPAR-nál mondjuk olyan négyszázzal), meg a metrón meleg van, addig se kell fűteni, de ezt tegye szépen a reggeli csúcs után.