Amint a fenti vendégbejegyzésből is kitűnt, Sabolc valóban most itthon húzza kicsit az igát, és amint a posztok megritkult számából látszik, tényleg húzza, és nem igazán ért rá sziporkázni.
Kedves olvasónk kérdésére, már ti. hogy miért ilyen furcsán frissülnek a bejegyzések, a válasz az, hogy Sabolc eredetileg naplónak szánta a dolgot, és időről-időre, elúszva is még elúrhodik rajta a vágy, hogy napló is maradjon a dolog, és valamennyire kövessék a bejegyzések a történteket. Ez aztán persze sokszor – mint most is – nem sikerül.
Mindenesetre akkor kis késéssel, de bejegyzés arról, hogy milyen érzés is bő másfél év Japánban lakás után hazajönni Magyarországra. (A dolog persze kicsit sántít, hiszen 3-4 havonta azért töltöttem 2-2 heteket itthon, de az inkább turistáskodás volt, mintsem itthon lakás.) Összehasonlításképpen, amikor 1999 áprilisában, 4 év Japánban lakás után hazaérkeztem, nagyon durva volt a sokk: egy-két éven belül elloptak tőlem két robogót, órát, fényképezőgépet (pedig fel voltam készülve rá, hogy ilyesmi megtörténhet és még vigyáztam is), koszos volt minden, ócskák az áruk, botrányos a kiszolgálás és az élet szinte minden területén az igénytelenség látszott. De aztán az ember szépen lassan hozzászokott, meg hát ki mire költ, én többek között akkortájt arra, hogy maradjon valamennyi meg a japános dolgokból (például az én lakásomban a mindenféle hazaszállított japán elektromos cucc miatt lényegében egy 100 voltos hálózat is működik (bár ténylegesen végül is a felújításkor nem lettek külön behúzva a kábelek a falba, egyszerűen csak minden fontosabb helyiségben van egy jó nagy transzformátor sok elosztóval).
Érdekes módon a mostani sokk sokkal kisebb. Egyfelől persze egyre csúnyább történeteket hallok ismerősöktől, barátoktól, ismerősök ismerőseitől, hogy mennyire nem lehet munkát kapni, mi magunk is csúnyán megszenvedjük (hogy én hogy áldom az eszem, hogy nem vettünk fel mindenféle hiteleket a céghez… már rég bedőltünk volna), és mindenféle szomorú dolgot olvas is az ember az újságokban. (Mondanám, hogy “és lát a tévében”, de én olyat nem nézek. Nem sznobizmusból, mostanra egyszerűen nem tudom elviselni a reklámokat, inkább fizetek a filmekért.) Ezzel együtt nem tudom nem úgy érezni, hogy a panaszkodó emberek egy részét – ami azt illeti, jelentős részét – én magam sem alkalmaznám.
Másfelől viszont következetesen az az élmény, hogy látványosan javul a szolgáltatások minősége. Igaz, rettenetesen meg is drágult minden – csak egy példának, a MacDonalds “párszázas” ajánlata, 250 forintért drágább, mint a japán megfelelője, ahol ugye ezek 100 yenbe, tehát 200 forintba kerülnek, de mondhatnék a kenyér, tej és párizsi kivételével szinte mindent: Japánban olcsóbb a tojás! De akkor is, a legtöbb vendéglőben megtanultak köszönni, normálisan főzni és tisztességesen kiszolgálni, például forró étellel; az Europarkban, amelyik mellett lakom és amelyikben híresen nem lehetett kapni soha semmi normális ehetőt (illetve hát a KFC és a MacDonalds számított ehetőnek), szóval ebben végre bezáratta az ÁNTSZ a kínai vendéglőt és a drágán ehetetlen szemetet áruló Nemzetek Konyhája is új stratégiával próbálkozik (ti. kicsit olcsóbban, lényegesen kulturáltabban és tisztábban árul egészen ehetőnek tűnő ételeket).
De nemcsak a vendéglőkre gondolok. Ha tetszenek még emlékezni, tavaly télen hörögve fogadkoztam, hogy többet nem szállok BKV-járműre, kerül amibe kerül. Hát most szálltam, és bár még mindig fényévekre vagyunk Japántól, egyáltalán nem volt az a gusztustalan érzés, mint egy éve, és az érdekes, hogy még csak nem is azért, mert annyit javult volna maga a metró. Az emberek mások. Tisztábbak, jobban öltözöttek, odafigyelnek magukra, kevesebbet ordítoznak. Mármost hogy ez azért van, mert az ország és az emberek változnak jobb irányba és adnak magukra kicsit, vagy azért, mert a BKV végre leszedte a bűzlő hajléktalanokat a járművekről (ne tessenek félreérteni, nem akarom én kiirtani a hajléktalanokat, de nem a járművekre valók, az nem ingyen hajléktalanszálló… Japánban a kis- és nagymamák nem szállnak reggel a vonatra, mert az a munkába menőké), én nem tudhatom, de a változás bizony észrevehető (és pont azért, mert lényegében kihagytam egy évet a BKV járművein). A világ persze továbbra is tisztességtelen, megint a gazdagoknak jó, vettem egy negyedéves (100 napos) bérletet, és utánaszámoltam, hogy alig feleannyiba került, mintha valaki bármi oknál fogva rá lenne kényszerítve, hogy kétheteset vegyen, nem szólva azokról, akik jegyekkel járnak.
De még egy érdekes élmény: az emberek végre beszélnek nyelveket. Persze, függ a cégtől, helytől és közegtől is, de épp a minap volt a cégnél egy ilyen nagy összeröffenés, és a buszon ülő kb. 15 embert a hecc kedvéért összeszámoltuk, 11 nyelven beszéltek… amikor is valaki elöl megszólalt, hogy “hát ő igazából egészen jól elboldogul törökül is”. Vagyis 12.
****************
És akkor most a sok pozitívum után egy kis arculcsapás, isten hozta a magyar valóságban, egészségügyben, Jegesmedve úr.
Mérsékelten próbálom reklámozni, de apámnak nincs lába. Könnyítésképpen mostanság kemoterápiára is kéne járnunk – ez a gyakorlatban egy kétnapos infúzió, az eleje kicsit durvább, és utána lassabban csöpög. Mivel azonban az Onkológiai Klinikán egy mozgássérült ember pisilni nem tud elmenni, hogy a többiről ne is beszéljünk, létezik egy nyakba akasztható, öninfúziós készülék, erre vártunk hónapok óta, hogy a kórház elintézze. Nem sikerült. A végén már megkérdeztük, hogy egyáltalán mi ez, és a konkrét típust nem bírták megmondani, csak hosszas keresgélés után. (Mondanom sem kell, utána három telefonnal, kb. félóra alatt rendeltünk egyet.)
De az infúzió első részéhez be kell járni a kórházba, és hogy végképp ne okozzon semmi gondot, most éppen autó sincs (ha már úgyis külföldön vagyok, kisebb megszorításokat eszközöltünk a cégnél, erre most visszaütött).
Sebaj, a Mozgáskorlátozottak Egyesületének Országos Szövetségének van egy úgynevezett Központi Egyesített Támogató Szolgálata, ezekből a segítő szolgálatokból léteznek vidéki városokban is, segítenek közlekedni és amint a honlap is írja, a szolgálatok gyakran túlterheltek, tehát az előzetes egyeztetés nélkülözhetetlen. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy három nappal előre kell szólni… logikus, a legtöbb mozgáskorlátozott három nappal előre tudja, hogy mit akar majd csinálni… de sebaj, még ezt is megértjük. Szóltunk három nappal előre, várjuk a kocsit.
Miután a kocsi félóra után sem érkezett meg, felhívtuk a diszpécsert, hogy mégis, mi van. Elfelejtette. Komolyan, ez volt a hivatalos indok. És akkor most inkább nem írnám le, amit gondolok (és speciel pont a sofőrök semmiről nem tehetnek, ez egy nyilván támogatásból is működő szolgálat, de ha a támogatást a tényleges segítésre költötték volna, nem biztos, hogy így működne…)