RSA Conference, San Francisco

Ha már japán blog, úgy alakult, hogy a címben jelzett konferencián állítottunk ki, úgyhogy most USA-beli képek következnek. Ez itt mindjárt a Market Street San Franciscóból, messze a végén a Ferry Building:

Igazából a konferenciáról/kiállításról olyan sok mesélnivalóm nincs, úgy hívják, hogy RSA Conference, titkosítással és biztonsággal foglalkozó cégek gyűlnek rajta össze, valahogy így néz ki belülről:

és egyébként pont olyan, mint a legtöbb más kiállítás. Na jó, kicsit talán több vicces ajándékot osztogattak a cégek, az én kedvencem egy látszatra fehéren villogó gömbös kulcstartó, ám ha megpörgeti az ember, kiderül, hogy valójában vörös-kék-zöld színekben villog, és a levegőben piros-kék-zöld labdák látszanak állni (stroboszkópot szeretjük).

San Franciscót illik lelkesen szeretni, és tulajdonképpen az első durva sokk után (életemben először időutaztam, elindultam hétfő délután Tokióból és aznap reggelre értem SF-ba, nagyjából arra, hogy mocskos a város, koldusokkal teli, és botrányos a szálloda, de legalább arcátlanul drága) aztán szépen lassan meg is kedveltem, bár ha nagyon válogatnom kéne, hogy hol lakjak az USA-ban, akkor még mindig sokkal inkább upstate New York (például Seneca Falls), vagy valahol Connecticut, de nem nagyváros.

A kiállítás nagyon derék módon 11-től kezdődött, úgyhogy mindjárt a második nap reggel a nyakamba vettem a várost, hogy ismerkedjünk. San Franciscót ugye azért szokás többek közt szeretni, mert meglepően kis területen meglepően sok etnikum él relatíve békében egymás mellett. Ez itt mindjárt a Chinatown, ahol bizony angol szót nemigen hallani az utcán, az újságok is kínai nyelvűek, sőt, az egyébként a városban mindenütt másutt jelenlévő cégek (mondjuk a Bank of America, vagy a Walgreen’s nevű drogéria, amiből van vagy száz) neve kínaiul is ki van írva.

Chinatownból szinte átmenet nélkül érkezik az ember az olasz negyedbe (annak a végén meg a Russian Hillre). Visszanézve például ilyesmi látszik:

Előrefele nézve, a Fisherman’s Wharf felé meg ez, kis négyemeletes játékhajók úszkálnak a vízen:

A partról hogy-hogy nem, látszik Alcatraz:

és egyébként a félsziget csücskén körbefutó Embarcadero ilyesmi látványt nyújt (másutt szélesebb):

Reggeli körberohanás révén nagy komoly városnézésre nem jutott idő, de csak sikerült találni valami igen vicceset. Mint (utóbb utánanézve) kiderült, ezen a tájon nagy keletje van a még rendes kovásszal készített kenyérnek (sourdough bread). Még a negyvenkilences aranyláz idején kezdett el egy vállalkozó kedvű francia sütni ilyet, és a Boudin pékség a mai napig süti őket, a legváltozatosabb alakokban:

Mivel kezdett kicsit múlni az idő, vissza kellett érni a kiállításra, és mivel teljesen véletlenül az egyik cable car-vonal másik vége pont ott volt, ahol a szálloda, hát kipróbáltuk. És persze vertem a fejemet a falba, hogy hát persze, azért nem villamos, hanem cable car, mert ezeken a dombokon még a fogaskerekű sem biztos, hogy felmenne:

San Franciscót egyébként dicsérik még az USA-ban kiemelkedően jó tömegközlekedése miatt (tényleg az, és nem is drága a bérlet, 54 dollár egy hónapra, meg ott a BART a mintegy 167 kilométernyi gyorsvasúthálózatával. (Egész picit árnyalja csak a képet, amit az egyik reggel a hamburgeresnél olvastam, hogy épp árat akarnak emelni a BART-nál, mert csúnyán veszteséges, hogy a helyi lakosokat inkább csak idegesíti a cable car, meg hogy az egész város vezetése kicsit csúnyán mínuszba szaladt.)

Szokás még szeretni a már említett multikultisága miatt – engem speciel inkább felidegesített (ugyanúgy, mint Londonban), hogy sehol nem hallok normális angol beszédet, az utcán semmiképpen. (El is durrant aztán egyszer az agyam, és sikerült egy “Kofí?” kérdésre erőltetett brit akcentussal azt válaszolnom, hogy I don’t drink coffee, I take tea, my dear…)

Az is furcsa érzés, hogy ugye én, a csóró magyar, láthatóan normálisabb lakásban lakom (még Japánban is), mint a san franciscóiak túlnyomó többsége – és amilyen árakat hallottam, olcsóbban is (még Japánban is). Speciel a japán boltok, de még a vendéglők is olcsóbbak, és hát nem pont ugyanolyan a kiszolgálás.

És ezzel együtt, azért sejtem, hogy mit szerethetnek rajta az emberek. A város tényleg él, nyüzsög, pezseg (Chinatown aztán végképp, már reggel nyolckor is), az emberek mozognak, utaznak, és az USA átlagához képest tényleg van kultúra (például neves művészeti egyetem).