Sabolc not in Japan

A földrengéstől számított két órán belül már kétszámjegyűen, azóta körülbelül huszonöt-harmincan érdeklődtek, hogy mi van velem… teljesen meghatódtam. Én ugye jelenleg Budapesten vagyok, emiatt annyira nem érint a földrengés Japánban, sőt, mint ma megtudtam, még a tévém se borult fel, úgyhogy ami engem illet, semmi probléma. Gábor barátomékat is megtalálta mindenki, aki korábban évekig nem, az is… ők is jól vannak, próbálják hűteni a kedélyeket, igen, vannak kisebb áramszünetek, túlterheltek a telefonvonalak meg nem igazán járnak még a vonatok (talán holnaptól kicsit javul a helyzet), illetve hát náluk a család súlyosbítva van azzal, hogy az asszony nem hülye birka, mint az átlagjapán, egész pontosan túlképzett sugárveszélyből, viszont azért mégis japán, tehát aggódik feszt és most a család műtősmaszkban és szemüvegben közlekedik, hogy anyu megnyugodjon.

Nem segít, hogy nagy a nemzetközi hisztéria meg a bulvárlapok felfújják a dolgokat (Gábor panaszkodott, hogy milyen színvonalon sikerült megtalálnia őt az egyik magyar rádiónak), holott az emberek túlnyomó többsége türelmesen, nyugodtan, hibátlanul teszi a dolgát. Hasonlóan, bár a több ezer áldozat hírét hallva kicsit cinikusnak tűnhet a vélemény, de az a helyzet, hogy ha több nagy rengés már nem jön, akkor Japán ezt most megint nagyon olcsón megúszta (legalábbis emberéletben)… ezt a nagy rengést ugyanis már 15 éve várják (olyan 70-80 évente szokott egy nagyot rengeni és 1923-ban volt ugye a nagy tokiói), és jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna, ha közelebb történik mindez a parthoz, pláne Tokióhoz.

Vannak persze félelmek, vészhelyzetben azért a japánok is meg tudják mutatni a kevésbé szebbik felüket, és most még csak nem is arra gondolok, hogy 1923-ban például a rémhírek miatt (ti. hogy “a koreaiak mérgezik a kutakat”), sikerült úgy 6600 koreait (meg akkor már vagy 700 kínait is) legyilkolászni. Inkább arra, hogy miközben az egyik oldalon tényleg szó szerint emberek milliói reagálnak a begyakorolt módon a katasztrófahelyzetre, a gyors döntéseket igénylő komoly problémáknál a japánok híresen be tudnak pánikolni és cselekvésképtelenné válni, márpedig egy épp leolvadó atomreaktor esetén nem annyira jól működik a szokásos, “hozzunk létre bizottságot, amelyik megtárgyalja, hogy pontosan milyen bizottság foglalkozzon az üggyel” hozzáállás. Nem szólva arról, hogy Japánban az igazán felső szintű döntéshozók hagyományosan nem szakemberek, szóval nem lehet teljesen alaptalan az a hír, hogy nem hétköznapi pánik lehet odaát az atomenergetikai felső vezetésnél. Ki akarna bármi felelősséget vállalni bármiért?