Reggel – a változatosság kedvéért – teszt. Szóbeli. Nekünk ötünknek. Másoknak valami más. Mindenesetre bezsúfoltak bennünket a számítógépes terembe, ahol egy csodálatos CD-s programot mutattak meg, és magyaráztak el, mint a hülye gyerekeknek. Mármost, az élmények két részre oszlottak.
Jó: Jópofa a program, és a gépekhez csatlakoztatva van egy Seiko Writing Tablet nevű izé, amire peciális tollal lehet firkálni, és betűfelismer. Kanjit is. Egyszerűeket biztos. Ja, és tényleg nem lehetett bennünket elég hülyének nézni: a román lány (Dr. Tatiana Ciomartan, egyetemi tanársegéd) képes volt percenként tönkretenni valamit, és ennek elég nagy erővel hangot adni.
Rossz: 1. Öt perc után untam a programot, és tíz perc után kész voltam a félórás tananyaggal. 2. A tanár is buta, fogalma nincs a gépekről. Később kiderült, hogy nyelvész. 3. A gépek közt pentiumos vadonatújak is vannak, ehhez képest három program van rajtuk: DOS, Windows – amitől elindul –, és ez a harmadik nyelvtanító izé. Nyomtatók sincsenek! 4. Feltettem a programomat, kicsit jobb csak – bár nem zenél –, mint az a troáz, amivel bennünket okítanak, és senkit nem érdekelt. Se diákot, se tanárt. (Később a Yamada sensei mondta, hogy őt igen, de nagyon.) Lehet hogy sértődős fajta vagyok, de az istenit: egy több tízezer yen értékű programot, több ember több évi munkáját akarom odaadni nekik ingyen, legalább csináljanak úgy, mintha törődnének egy kicsit.
Jött a szóbeli teszt. Meg voltam győződve arról, hogy most kicsinálnak. Valami négy kategóriába akartak beosztani, azt azért gondoltam, hogy nem a “meg se muki”, és talán nem az “épphogy kommunikáz” című leszek, de azért tisztában voltam a képességeimmel. Aztán valahogy arra terelődött a szó, miért is kezdtem el japánul tanulni, mire én a buddhizmusra fogtam, mert arról legalább egy kicsit tudtam nyökögni. Valószínűleg a vártnál jobban, mert a Yomoda tanárnő erre félretolta az Advanced feliratú szituációsjáték-kártyákat, és nekiállt kitalálni nekem.
Az elsőben nekem, mint diáknak, kellett az (idős) tanáromtól lógást kieszközölnöm (talán nem kell magyarázni, a lehető legszebb keigo, udvarias nyelv, amit az ember csak tud). Ráfázott, mert tudtam, hogy a japánok sohasem a kéréssel kezdik, és vagy másfél percig mindenféléről beszéltem, egyre közelebb a kéréshez, míg kiböktem. A második durva volt: ő volt egy ötéves lány, akinek a papája (a barátom) éppen nincs itthon. (A gyerekek még nem ismerik az alap-udvarias stílust sem, itthon meg nemigen tanultunk közvetlent.) Azért úgy-ahogy ment.
Már itt volt a Sawaki prof. Szegény Yamada sensei alig hagyta szóhoz jutni, én is kapkodtam a fejem, hogy mindent megértsek. Végül is – félóra alatt – megegyeztek, hogy jó lesz nekem itt Yokohamán, és különben is, nehogy már kavarjunk. Ja, és hogy menjek az összes fenébe, hogy e-mailt akarok, tessék telefont venni, meg NiftyServe. Ahhoz persze meg hitelkártya is kell – hát a büdös franc. Lassan elfogy a pénzem, nemhogy telefon, ők meg tesznek rá ösztöndíjat fizetni.
Szegény Sawaki prof. tett egy gyenge kísérletet, hogy “a Yamada sensei biztos hátborzongatóan elfoglalt”, mire az megnyugtatta, hogy ráér estig, és itt egy picit sötét felhő ereszkedett a társalgásra. Aztán én javasoltam, hogy együnk (kezdtem csillagokat látni, mert módszeresen nem reggelizem), mire elvitt a Yamada az étterem egy másik emeletére, ahol kicsit drágábban, éttermi körülmények között, abrosszal, meg minden, lényegesen rosszabb kaját kaptunk. (Aztán végül ő fizette, de ez nem kárpótolt nagyon a lecsós csirkéért.)
Végül is Sawaki prof. kibulizta, hogy ne menjek a Yamada sensei órájára, hanem beülünk valahova egy kávét inni, és beszélgetünk. Elmentünk Yokohama főpályaudvarra, ott tényleg ittunk egy-egy jégkrémes kávét (ő se hagyta, hogy fizessek), és tényleg beszélgettünk. A felesége szegény virágpor-allergiás, és szörnyen van; Megumi általános iskolás lett, és nagyon büszke rá, és nagyon szereti; ő jól van. Én kipakoltam az ajándékokat, köztük elsőnek egy pici zsák – gondolom, ólmozott, mert nagyon olcsó volt – szegedi paprikát, aminek nagyon örült. Végül is ellátott jó tanácsokkal, aztán elváltunk.
Én rettenetesen ráértem, és semmi kedvem nem volt még hazamenni, úgyhogy elkezdtem sétálni. Először csak arra gondoltam, hogy elmegyek a bevásárlóutcáig, aztán végül is hazaértem, úgy három óra alatt (ennyire nincs messze, csak bóklásztam).
Otthon cetli várt a Bazsó Edittől, hogy hívjam fel. Eredmény: találkozzunk másnap, Tokióban. Előtte még beszélgettem egy Ari nevű indonéz sráccal, aki egy szeméttelepre (jól van na, recycling center, ahol ingyen lehet elvinni mások által levetett dolgokat) készült másnap, és a kettő szépen összefért.