Sic transit gloria mundi

Nem szoktam mindennap a fordítási szakma szépségeivel szórakoztatni a nagyérdeműt, de ez most kihagyhatatlan.

Ugye nagyjából az a trend, hogy míg régen relatíve komoly pénzeket lehetett keresni azzal, ha az ember nem volt hülye teljesen a szakmájához, tudott viszonylag jól angolul, a többi szerencsétlen bölcsész fordítóhoz képest jól kezelte a számítógépet és gyorsan gépelt, addig mostanra pontosan az történt, mint rengeteg minden mással a világon. Ahogy az autószerelőkből lassan szét- és összeszerelő szakmunkások lesznek, és a tudás a gépekbe és a katalógusokba költözött; ahogy a fényképezés számos apró és nagyobb trükkjét ma már a filléres gépek is oda-vissza tudják, hogy a hülyék is tudjanak fényképezni (és a legtöbbet a hülyék is fényképezik); ahogy ma már nem kerül 1-2 millió forint elrontott nyersanyagba, hogy egy szkenneres betanuljon, mert benne van a tudás a szkennerekben; ahogy a bolti pénztárosoknak már egyáltalán nem kell tudni összeadniuk, csak jól húzni a vonalkódot… szóval a példákat akármeddig folytathatnám, de a lényeg az, hogy pontosan ugyanígy, a fordítás világa is gépesítődött, kiváló rendszerek kaphatók (érdekes módon az egyik legjobb pont magyar, hogy-hogy nem, nem a magyar piacról élnek), amelyekkel remekül lehet keresni a korábbi fordításokban, az ügyfél vagy az iroda által előkészített terminológiaszótárakban, és hát legyünk őszinték, ma már a Google is többet segít, mint régen tíz nagyszótár.

A gyakorlatban ez úgy manifesztálódik, hogy ha jól elő van készítve egy anyag – például mert már voltak előzményei, mondjuk öt másik verziója a terméknek, vagy mert a pár év közös munka alatt csak letisztult a szakszótár -, akkor az eszköz birtokában egy sokkal szerényebb képességű fordító is meglepően jó minőségű eredményt tud előállítani. Ennek következtében aztán az is a szokásos munkarend, hogy a fordítóirodák vadásszák a vidéki, csóró, angolul azért valamennyire csak tudó, egyébként éppen rendkívül tisztességes fordítókat, és éhbérért csináltatnak velük rettenetes mennyiségeket, mert azoknak ez így is megéri, és az eszközök tényleg átsegítenek mondjuk egy tolnai angoltanárnőt a szaknyelv rémségeinek 95 százalékán.

Aztán néha nem. A következő példa egy valós anyagból van (a rövidítéseket persze megváltoztattam). Ez volt az eredeti:
reverse engineering of PS4 ACK script failed, check log file.

A kollégának ezt sikerült alkotnia:
A PS4 ACK parancsfájl fordított tervezése meghiúsult, nézze meg a naplófájlt.

És aki ezt most lesöpörné azzal, hogy mit lihegek egyetlen leiterjakabon: nem, ez nem egyszerű félrefordítás, ez kortünet. Ez a fordítás átment a szerkesztőn/projektmenedzseren, leadták az ügyfélnek, átment a tesztelőn, benne van a termékben. Egyrészt a fordítónak esélye alig volt rendesen megcsinálni, hiszen valószínűleg bölcsész volt, arra meg már nem kap elég pénzt, hogy utánaolvasgasson az ismeretlen kifejezéseknek (a “fordított” és “tervezés” szavak külön szerepeltek a szótárban, úgy kell a PM-nek, miért hagyja ki, ő leadta, amire szerződött); másrészt pedig mindenki utána, aki a láncban pénzt kap a munkájáért, ballisztikus ívben szart az egészre, beleértve az ügyfelet.

Ha valakit konkrét számok érdekelnek, a nagyságrend olyan, hogy a zsitvatoroki angoltanárnő kap mondjuk szavanként 5 forintot (és ezzel jobban keres, mint sok műfordító!); a regionális iroda 15-öt, 20-at, ha szerencsés (de ezért meg kellene szerveznie a projektet, ellenőrzéssel); az MLP (multilingual translation service provider), aki meg az ügyféltől átveszi a teszem azt 23 nyelvre fordítási feladatot, lehúzza az ügyfelet szavanként 30 vagy még annál is több forintra, és összesen annyit csinál, hogy lepasszolja a munkát. Na ki jár jól? Hát persze, hogy a fővállalkozó.