Tényleg szabálysértettem régen

Írtam ugye, hogy tökéletesen sikerült elfelejtenem, hogy én valaha közlekedési kihágtam volna  volna Japánban. Most azonban a régi posztokat nézegetve sikerült rátalálnom, hogy de hiszen én ezt megírtam annak idején, és az is leesett, hogy miért felejthettem el: mert egyáltalán nem volt kellemetlen a dolog. Íme hát a régi írás, ezúttal ékezetekkel:

——————————————————————

Következzék azonban most egy igazi, véres, a japán kegyetlen hétköznapokból ellesett történet.

Uraim, bűnöztem.

Azazhogy közlekedési kihágást követtem el, amit egyébként mindennap elkövetek a robogóval, mert a piszkok a kollégium egyik kapuját zárva tartják, a másiktól viszont meg kb. 30 métert egy egyirányú utcán visszafele kell megtenni, amin senki nem jár, senkit nem zavar, de hát egyirányú, és tegnapelőtt pont oda fordult be az o-mavari-szan, és már intett is, hogy jobbra le (ti. neki balra, és itt ugye arra kell).
Az első akadályt sikerrel vettem, újonc volt még, és nem tudta, hogy a nemzetközi jogsi csak az igazival együtt érvényes (az enyém ugyanis a követségen volt, hogy lefordítsák, hogy legyen végre japán jogsim, ahhoz kell). Utána elbeszélgettünk arról, hogy sietek-e („hát igen, sietek”), jó, hát akkor ő most nem is zavarna, csak felvésné a nevemet (úgy megörült, hogy Shirokumának hívnak, biztos utálta a latin betűket), a rendszámomat meg a telefonszámomat, és hogy legyek szíves befáradni bármikor a kapitányságra (további kb. 150 méter), mert ő reggelig van, menjek addig nyugodtan dolgomra, majd keressem a Kobajasit. Még megkérdeztem, mibe fog kerülni, aszonta, 5000 yen.
Így is történt, este kilenc körül bevonszoltam magam a rendőrségre (mégegyszer kiemelném: bármikor be lehet menni a kapitányságra!), és kerestem a Kobajasit, akit ezek után alighanem rádión rendeltek vissza az őrjáratból, hogy itt egy őrült gaidzsin, aki gyött megbírságoltatni magát.
Kicsit elvacakoltunk a papírok kitöltésével, kiderült, hogy van könyvük, amiből kinézték, hogy az én jogsim melyik sorát hova kell írni, az egész hangulat roppant vidám volt, jóindulatú, volt két helyes rendőrlány is, elbeszélgettünk, én elmeséltem nekik, hogy nem mindennap szoktam ám bűnözni, roppant elnézéseket kértem, hogy ennyi macerát okozok nekik, ők biztosítottak szintén jóindulatukról, egyáltalán, úgy nézett ki, mintha még ők okoznának nekem kellemetlenséget ezzel a sok vacakolással.
(A végén azért nem bírtam ki, és megkérdeztem, hogy lehetnék-e Japánban rendőr, merthogy otthon már gondolkoztam rajta, csak ugye a bérezés.
Ezek meg komolyan vettek, elszaladtak megkérdezni, majd közölték, hogy hát izé, de Tokióban kellene megkérdezni. Én persze megnyugtattam őket, hogy ráér, egy-két évig még doktorandusz leszek… :-)))

A történet legvége, hogy ma, amikor a postán befizettem a csekket, ismét csak két jópofa lány üldögélt a pénzkezelő ablaknál, és ők is szélesen vigyorogtak, majd megkérdezte az egyik, hogy „gyorshajtás?” Mondom „á, egyirányú utca”. Mondja erre vigyorogva, hogy „de hát miért nem mondtam, hogy nem láttam, nem értettem, hát külföldi, nem?” Mire én: „á, úgy megijedtem a rendőrtől, hogy ijedtemben csak japánul tudtam beszélni…”

Mindent összevetve, kellemes, vidám élmény volt. Itt meg szabálysérteni is öröm… :-)))