Japánban a hozzám hasonló vicces fiúknak elég rossz sora van. Arról már értekeztem, hogy mivel a nyelv fonetikailag valami elképesztően szegény, rengeteg az azonos alakú szó, szóval kb. IQ 85 felett bárki tud „szóvicceket” gyártani, és mivel az átlag japán a napjának egyötödét a homonímák azonosításával tölti, az egynegyedét pedig a rettegéssel, hogy nehogy valami szégyenbe kerüljön (pl. valami félreértés miatt), kb. úgy reagálnak a „szóviccekre”, mintha tüzes piszkafával bökdösnék őket. Jobb esetben.
Más. Arról is írtam sokat, hogy ha az ember Japánban értelmesen szeretne beszélgetni, akkor praktikusan középkorú és afeletti nőket keressen, mert – természetesen erős túlzással – az annál fiatalabbak reménytelenül buták, a férfiak még annál is sötétebbek, és a társaság java ehhez még rosszindulatú is.
Na, és akkor most a két történet metszete. Kicsit (nagyon) bedagadt a fülem alatt, elmentem orvoshoz, aki írt fel receptet, úgyhogy átsétáltam a mintegy harminc méterre levő patikába, ahol is egy mintegy negyvenévesforma és kb. ugyanennyi kilós, szemüveges néni köszönt. Nagyon udvariasan köszöntem én is, mondtam, hogy mi járatban vagyok, és a néni méltányolta, hogy milyen szépen és udvariasan beszélek… és meg is kérdezte, hogy bekapcsolja-e a légkondit, mert amúgy nem szokták. Mondom neki, „könnyű persze a karcsú népeknek, de mink dagadtak így nyaranta izzadunk”, amitől elkezdett vigyorogni, amit persze nem illik, de nem is bírta teljesen elfojtani… a lényeg, ami lényeg, ezer japán közül találtam egyet, akinek volt humorérzéke. Kicsit még jópofiztunk (mondtam neki a szokásosat, hogy én nem 南蛮、nanban, déli barbár vagyok, hanem északabbi, mire kérdezte, hogy orosz? Mondtam, hogy nem, de tényleg van szláv vér, nappapa cseh volt), majd végül kiadta a háromféle gyógyszert, és mondta, hogy hétszázhetven jen. (Ezen én sokkal kevésbé lepődtem meg, egyrészt Japánban megbontják a dobozt és csak a szükséges napnyi gyógyszert adják ki, az én esetemben pl. 5 napnyi antibiotikumot, 5×3 tablettát, meg ugye én csak a 30%-át fizetem, a többit a tébé, de ez tényleg nagyon kevés pénz.) Mire mondom neki, hogy:
– Mókarimakka? (ez ugye az ószakai normál köszönés, de szó szerint tényleg azt jelenti, hogy „Keresel te jól?/Van profit?”, a jelen esetben leginkább „Megélsz te ebből?”)
Na, erre kipukkadt belőle a nevetés. De most csak azért nem akarok megbetegedni, hogy újra beszélgethessünk…