Új év, új Werther

Azt persze senki nem gondolhatta, hogy csak úgy simán visszajön az ember Japánba. Kaptam tehát új Werthert a régi helyett (ez nem ismerős, ez fiatal kolléga), kicsit más, mint az előző, de nemkülönben sinszedai, új generáció… én meg alighanem mégiscsak mogorvább vénember kezdek lenni, mint gondoltam. Pedig próbálkozom, tényleg.

Mondjuk Werther II-nek sem egyszerű, a cég addig szopatta, hogy öt hónap ügyintézés után csak turistavízummal kellett kijönnie, oszt körülbelül a negyedik napon kiderült, hogy nem neki kell jövedelemigazolást hoznia, hanem a cégnek – más szavakkal, három hónapja el lenne intézve az egész, így meg nincs vízum, nincs állás, nincs fizetés. Ninja. No income, no job, no assets.

Mindazonáltal engem vérig bőszít az a megkapó természetesség, amivel Werther használja a fölös biciklimet (és még büszkélkedik is vele, hogy ő csak úgy tud tekerni, mint az állat = széthajtja), amivel felgyújtja az összes villanyt a lakásban, akárhol is eszi éppen a depresszió, amivel tudomásul veszi, hogy valahonnan terem étel a hűtőben, ahogy csak úgy tud fogat mosni, hogy közben ömlik a víz, ahogy kitakarít… a saját szobájában és sehol másutt… ez a kölök a büdös életben nem nélkülözött még egy percet sem.

Szerintem van olyan, hogy túl jó családba születik az ember. Én meg mostanra kicsit utálok személyzet lenni.

Megmagyarázni persze mindent sikerül, de én kezdek rettenetesen belefáradni. Werther utál írni-olvasni, ezért soha nem jegyzetel, és soha nem is jegyez meg semmit. Sikerült hibátlanul kimosnia úgy, hogy el volt zárva a vízcsap a mosógép előtt (ez itt viszonylag normális óvintézkedés, többek közt a földrengések miatt), tökéletesen szárazon. (Vagy lehet, hogy nem is mosott a gép, mint megtudtam, vízhiány ellen elvileg védve vannak, de akkor is elindította.) Teljesen mindegy, mit mond neki az ember – a múltkor kapott egy leírást, hogy így telepítsen egy szervert, ahogy ide van írva, majd másnap rákérdez, hogy milyen webszerver menjen rá, lighthttpd, igaz? Ja, az Apache mellé, amit tegnap felraktál, persze. Nagyjából mindegy, hogy az ember legyint rá, vagy éktelenül lebassza – az eredmény hajszálpontosan ugyanaz.

Az igazán hátborzongató a dologban, hogy a srác maga is tisztában van a hiányosságainak a nagy részével, és maga is rengeteget töpreng azon, hogy mi, meg hogy, meg hogyan tovább. És én azt is értem, hogy ennek a generációnak az enyém útban van… de hát az istenért, minden egyes alkalommal, amikor én megcsinálok valamit, ami neki nem sikerül (jellemzően úgy, hogy benne van a Google első három találatában a megoldás, de ugye ő nem olvas), az bizonyosodik be, hogy én nem azért vagyok ott, ahol, mert benyaltam magam oda, hanem mert én meg tudom csinálni azt, amit ő(k) nem.

Most lehet sarat dobálni.