Van még remény

Nem titok, hogy időről-időre igen le bírok hangolódni, részben a sok kedves, szimpatikus, jóindulatú embertől és üzletféltől, részben a sikerélmény hiányától (egy csomó dologról tudom, hogy úgyis meg tudom csinálni, úgyhogy hozzá se kezdek, a nagy dolgok meg persze, hogy húzódnak, sose készülnek el, van frusztráció rendesen). Sokat tesznek ehhez hozzá az otthonról érkező, szívmelengető hírek is, különösen az egészségügyi ellátás kapcsán (vö. apám nyakáról lopták le a láncot a kórházban).

Tudom én, hogy van sok gond otthon az egészségüggyel, ha semmi máson, látszik ez például a háziorvosok helyzetén. Apám háziorvosa például bőven nyugdíj feletti korú ember, és valahol megértem én őt is, nyilvánvaló okok miatt nem szakad már szét, hogy teletanulja a fejét a rettenetes tempóban változó új dolgokkal, és ha annyira nem is egyszerű, mint a régi vicc (“ha derékon felül fáj, adj aszpirint, ha alatta, adj hashajtót”), azért a gyakorlatban nem sok különbség észlelhető.

Egy ideális világban az embert az orvosa figyelemmel követné, személyesen kikérdezné egy csomó mindenről, megfontolna egy sor szempontot, mondjuk hogy ne irkáljon fel ész nélkül minden szar gyógyszert (például csak azért, mert utazás jár érte, ha sok fogy), egyáltalán, húzna valami zseniálisat, és utána saját maga felügyelné a javulást.

Mármost velem pontosan ez történt. És még csak nem is Japánban. Ezek azok a dolgok, amik mégiscsak visszaadják az életkedvét az embernek.

Az én orvosom – csak azért nem írom le a nevét, mert mindjárt lerohanná mindenki – végiggondolta a problémát, nem írt fel ész nélkül gyógyszert, hanem a létező legbölcsebbet csinálta: fogta, és vett nekem ajándékba egy Left 4 Dead 2 példányt Valve-on, majd saját kezűleg ellenőrizte az adagolást (már ti. bejött velem együtt játszani).

A Left 4 Dead egyébként számos klasszikus, frusztráló jellemzőjét kiküszöböli az online játékoknak: zombihordákat kell ölni mindenféle fegyverekkel, ami csak akad (a machete meg a baseball-ütő logikus, de serpenyőtől kezdve feszítővason át gitárig mindennel lehet ütlegelni a zombikat, és akkor még van egy csomó puska, géppisztoly meg Molotov-koktél is, és a gázpalackokba is lehet lőni), és éppenhogy egymás segítik (mit segítik, muszáj segíteni) a játékosok. Durva adrenalinlöket, nem szabad túlzásba vinni, de egy óra alatt olyan kétezer zombit meg lehet ölni és utána lényegesen csökken mindenféle depresszió. A második részben sokat csiszoltak az első hiányosságain, úgyhogy én mindjárt ezt kaptam.

A kezelés teljesen jól sikerült: a frusztációkkal teli mindennapok közt magamhoz tértem, elpofoztam pár embert squashban a sportklubban, kitakarítottam, elintéztem harminc függő apróságot, amik egy részét hetek óta tologattam… úgyhogy back in business, még tán blogot is fogok írni.