Wertherünk eljött elvinni a maradék cuccait. Meg is jelent szombaton, két nagy bőrönddel (el kellett valahogy vinni az itthagyott futont és ez tűnt legpraktikusabbnak). Kérdezi, mivel tartozik. Mondom, nekem ennyi pénzt megér, hogy többet ne kelljen vele szóbaállni.
– Ja, akkor jó.
Búcsúzóul még egyszer, utoljára égve hagyta a villanyt (kicsit meg is lepődtem volna, ha nem), majd még az ajtóból kiabáltunk egy sort (mármint én a konyhában, ő az ajtóban), hogy:
S: Biztos elvittél mindent?
W: Igen.
S: És ez a szójaszósz?
W: De hát azt elhasználod, nem?
S: Én nem túl valószínű, de felőlem ittmaradhat. Biztos mindent elvittél?
W: Biztos.
S: Konyhai dolgokat, fűszereket is?
W: Igen.
Körülbelül két órányira lakik innen vonattal most, úgyhogy körülbelül két óra múlva jött is a Skype-üzenet, hogy bizony a pirospaprika, az ittmaradt, és “vigyem már be Akihabarára”.
Hát… szerintem nem fogok vele sietni. De jó, hogy írt Skype-on, mert így nem felejtettem el kitörölni a kontaktok közül…
Hmmm… piros? paprika?… hmmm… Szerintem vidd csak el neki.
Kiegészíteném azzal, hogy ha Werther a kelt és a káposztát nem tudta megkülönböztetni, akkor dúsíthatod egy kevés téglaporral, ha esetleg hiány mutatkozna. *evil grin*
Jyrkki, az a rengeteg szó, az a rengeteg felesleges szó :-)
Ha nem lennék bőbeszédű, hogyan különböznék a többi finntől? :D
Hát igen… Ezek a szótlan finnek! :D
Pirospaprika: nem tudom, de arra felé egy jó kalocsai vagy szegedi paprika nagy kincs lehet! Sztem ha kell neki jöjjön el érte! Ha meg nem akkor IJ!