Megboldogult bátyám hatására ifjúkoromban gyűjtöttük a Rakéta Regényújságot, és emlékszem, abban volt egy, a szokásos szemétnél kicsit szórakoztatóbb Peter Cheyney-ponyvaregény, amelyikben a főhős, Lemmy Caution éppen azon viccelődik, hogy van, aki természetes halált hal, csak mert nem jut eszébe hirtelen elegendő káromkodás. Na, ez volt most kishíján hétvégén.
Úgy kezdődött, hogy bármennyire is igyekszem az ilyet kerülni, pénteken nem sikerült megúszni, hogy egy potenciális ügyféllel ne kelljen ismét elmenni egy hostess-bárba. Most nyugodtan jöhetnek a megjegyzések, hogy “na persze”, meg “nem is igazi férfi”, de a helyzet az, hogy én tényleg nem élvezem ezt a dolgot. Kis magyarázat.
Az egyik, hogy valami rejtélyes oknál fogva mindig ugyanabba a bárba kell menni, egy kínaiak által üzemeltetett, kínai lányokkal teli bárba a Ginzán. Amikor óvatosan rákérdeztem, az volt a magyarázat, hogy “de hát így egyszerűbb”, és tulajdonképpen van is benne valami: Japánban rettenetesen megbecsülik a törzsvendégeket, például az ember egy csomó kedvezményt kap. (Hogy mennyit, azt nem tudom, mert nem én fizetek, de valami félárról volt szó és a Ginzán az mindig nagy megtakarítást jelent.) A második, hogy én nem iszom (eltartott egy darabig, de mostanra automatikusan töltik az almalevet, sok jéggel, on the rocks, ugyanúgy néz ki, mint az itt oly népszerű higított whisky). A harmadik a japán vendégek, akik egyébként roppant kulturáltak (mielőtt bárki bármit félreértene: senki egy ujjal nem nyúl a lányokhoz, ők csacsognak meg itatják az embereket), maga a hely is szerintem az igényesebbek közül való (mondjuk a Ginzán nehéz is lenne csehót üzemeltetni havi egymillió yen/20 nm-es bérleti díj mellett, az a bizonyos “beköszönő díj”, amit az ember a bérlés előtt ad és soha nem kap vissza, állítólag tízmillió yen volt), de hát akkor is alapvetően részeg japán bácsikról van szó, akik közül lássuk be, nem mindenki tud énekelni. Igen, sajnos van karaoke, nekem egyébként még ez az egyik legjobb szórakozás, bár már nagyon unom, némi örömet még az okoz, hogy van egy lány, aki nagyon jól tud angolul és néha vele előadjuk duettben a Carpenterstől a Top of the World-öt.
Na, szóval egyszercsak mondja nekem a főnök, hogy megyek-e másnap síelni. Kiderült, hogy hosszú idő óta először a kínai bár főnökével meg a mama-szannal szerveznek sítúrát, jön vagy három lány is. És hogy akkor holnap fél kilenckor Kóendzsi állomáson.
Gondosan beállítottam az ébresztőt, csak a telefont felejtettem el átrakni manaa (manner, azaz csendes) módról hangosra, úgyhogy nem tudom, hogy ébredtem fel mintegy három óra alvás után, de alig késtem Kóendzsiről tíz percet. Szemben a főnökkel, aki ötvenkor már ott is volt, és már csak négy embert kellett felszednünk és kétszáz kilométert autókázni. Ja, és valahogy bennem nem tudatosult, hogy kétnapos útra megyünk, puccos szállodába, úgyhogy épp csak a legszükségesebbeket vittem magammal.
A főnök praktikus ember, nagy, hétszemélyes egyterűje van, valami megjegyezhetetlen nevű Toyota (kikerestem, Estima… tényleg, tudja valaki, miért Toyota Camry? Mert korona, kanmuri volt a neve, és így trendibb… nehezítésképpen van külön Toyota Crown), direkt 3,5 literes motorral, mert az asszony nem engedte sportautót venni. A kocsiban minden létező szar van, komolyan, hátsó LCD-képernyő a filmnézéshez, hetvenféle lézert meg radart néző külön vacak (és tényleg, egy kilométerrel előbb megszólal a Kis éji zene, és egy női hang elcsicsergi, hogy itten most autópályakamera jön, 100 km a korlátozás, kéne lassítani). A főnök ezenkívül már elég idős és feltehetőleg kompenzál, mert úgy vezet, ahogy én nem szeretem, ész nélkül tapossa a gázt, ami Japánban annyira nem tréfás, ahol simán tartanak háromméteres követési távolságot az autópályán. Jut eszembe, a kocsiban van tolatókamera(!) is, komolyan, belerajzolja a képbe, hogy mibe fogunk belemenni, ha így tartja a kormányt. Ja, és így, fullextrásan a kocsi nem volt ötmillió yen, ami most ugyan sok lenne, de amikor vette, ugye kb. hétmillió forint volt, egy kicsit drágább Skoda Octavia.
Lett vagy fél tizenegy, mire mindenkit felszedtünk, és bőven dél múlt, mire megérkeztünk ide. A hely neve Grand XIV Nasu Sirakava… nem néztem utána, csak nagy marha golfos hotelnak látszott, egyedül azt nem értettem, hogy miért mondják ekusibu-nek. (Igen, -nek, a japán u magas hangrendű, ti. lapos ajakkal ejtett ü.) Illetve egy idő után leesett, hogy ezek a majmok kiolvassák, hogy eksz-í-vé, de nem bírtam magammal, este megkérdeztem, hogy én értek valamit félre, vagy ez tényleg valami 14? Mire mondja a recepciós, hogy persze, ez alapvetően egy olyan hely, amelyik tagsági alapon látogatható, illetve azon felül még üdülési jogot lehet vásárolni, 14 napot egy évben.
Szaladtunk tovább síelni, fel, egy Grandee Hatoriko nevű sípályára. Ekkorra én már kicsit meg voltam fáradva a kínai lányokkal együtt utazástól (az egyik beugrott vízért egy éjjel-nappaliba, és gyakorlatilag három szatyor nasival tért vissza, nyilván kért róla céges számlát), de nem gondoltam volna, hogy az igazán durva része ezután jön. Kezdődött azzal, hogy a sícucc bérlése mintegy további egy órát vett igénybe, vagyis délután kettőkor láttunk neki a síelésnek. Nehezítésképp tudni lehetett, hogy két lány életében akkor síel először, kicsit fújt a szél (kicsit nagyon), valamint a mama-szan kitalálta, hogy ne vesztegessük az időt holmi felvonójegy vásárlásával, hanem majd itt gyakorlunk kicsit a vízszintesen. A “gyakorlunk itt” körülbelül tökéletes jeget jelentett, él nélküli, ámde halálra vaxolt, ócska bérelt lécekkel… a lányoknak egyenesen megállni alig sikerült. 10 perc és mintegy 15 méter megtétele után az új koncepció az volt, hogy akkor vegyünk egyszeri jegyet, menjünk fel és csússzunk le. Az én szerepem az volt, hogy ha már ingyen síelhetek, akkor pesztráljam és okítsam kicsit a síelni nem tudókat.
A sílift valami meghökkentően alacsonyra sikerült, úgyhogy kishíján én kiestem belőle, nemhogy a kezdő… de aztán összeszedtük valahogy, és szembesültünk a ténnyel, hogy megállni nem tud a lécen, nemhogy síelni. Komolyan, addigra már egyébként is az idegeimre ment a lány a nyávogásával, de amit ezután művelt, nem sok híja volt, hogy megölöm. (Kis magyarázat: a Bibliában persze, hogy benne van, hogy Ne ölj!, de az, hogy mit ne ölj, már nincs… Igen, vicceltem. Igen, szörnyű a humorom.) A mintegy 7-800 méteres lejtő egyébként körülbelül négyfokos lehetett, tehát az orkánerejű szelet leszámítva (na jó, félig jéggé is volt fagyva) igazán nem jelenthetett volna gondot. Ehhez képest a nő olyan du. 2:10-kor elkezdett visítani, és ezt tudta pályazárásig, fél ötig, amikor is az utolsó ötven méteren levittem a lécét, és nagyon büszke vagyok rá, hogy nem ütöttem le. (Igen, ha nem volt világos, kettő és fél óra hosszat pesztráltam az istenverte némbert, ezalatt megtettünk összesen mintegy 700 métert.) Olyan szinten csinált mindent az ellenkező módon, mint ahogy mondtam, hogy komolyan elkezdtem gondolkodni, hogy megpróbálom azt mondani neki, hogy dőljél hátra és nyisd szét a lábaidat V alakban, hátha akkor elkezdi normálisan csinálni. Komolyan én elfáradtam a végére, annyiszor kellett a talpára állítani, van egy rongybabám otthon, az masszívabban állt volna a lécen, mint ez. A nap egyéb részeit egyébként végigszenvedte, hogy mennyire fáradt meg álmos meg fáj meg egyébként is. Ja, és a bár férfi főnökének sikerült jól megrándítania a térdét.
Ugye ezt most valójában négy nappal később írom, de jó is, hogy nem valóban hétfőn, mert akkor a sok kokascsípjemeg és teremburáját között alig lehetne kivenni, hogy mit is írok. A lényeg, hogy lementünk vissza a hotelbe, és ott végre egy kicsit jó volt. Kár, hogy elfelejtettem fotózni, de volt nagyon-nagyon szép fürdő, az egyik legszebb, amit ilyet valaha láttam, az egyik legkiválóbb szaunával, amiben valaha ültem (és a hotelek azért jobbak, mint a közfürdők, mert mindig sokkal kevesebben vannak a fürdőben), és estére valami jó drága vacsorára voltunk hivatalosak a szálloda japán vendéglőjébe.
Mármost tartozom egy kis magyarázattal. Az úgy van, hogy én azért viszonylag szerényebb körülmények közül származom. Nem akarok különösebben panaszkodni, lehetett volna sokkal rosszabb is, de mondjuk arra például, hogy mi számított nálunk elitnek, volt a fürdőszobában a tízkilós Persil mosóporos doboz, amit a németországi úton vettünk és aztán persze mindenféle egyéb mosópor is abba került, afféle kis házioltár, és szerintem én olyan tízegynéhány éven át mindennap egyszer a doboz előtt üldögéltem (félreértés ne essék, ma is megvan, én költöztem el), és beleégett az agyamba az oldalán látható felirat, úgyhogy simán előfordulhat, hogy a halálos ágyamon a Mehr Licht helyett azt fogom mondani, hogy Unsere große Qualität. Lényeg, ami lényeg, akármennyire is felvitte az isten a dolgomat, néhány dolog rettenetesen zavar, főleg a pazarlás.
Márpedig a fent nevezett némber (elnézést, nem vagyok hajlandó nevet használni rá) elővezette, hogy ő milyen rémesen fáradt, mennyire fáj mindene, és gyakorlatilag éppen az ételbe beledőlve el nem aludt. (A vacsora egyébként holmi 8500 yen volt fejenként, szóra sem érdemes… nem a frászt, az egyik legszebb választék, amit hasonlóból láttam.)
Este aztán az úri közönség műélvezett, úgyismint nekiláttak mádzsongozni és telebagózni a másik szobát (a képen látható hőgy nem a fent említett példány):
Úgyhogy én aztán kimentettem magam, a másik szobában még megnéztem a Csillagok háborúja 3. rész végét japánul, olvastam kis Terry Pratchettet és aludtam legalább egy jót, ha már reggel három órát sikerült.
Gondoltam, másnap majd síelünk nagyot, ehhez képest fél tízre jött le a társaság reggelizni (én szereztem kerekesszéket a fájós térdű kínainak, mert senki nem foglalkozott vele), majd fél tizenegy körül áttelefonáltak a másik szobából, hogy “a lányok nagyon fáradtak, nincs kedvük síelni”. Na, ekkor robbantam fel kishíján, de legalább csináltam két képet, hogy hogy is nézett ki a környék:
illetve egy kicsit jobbra, a fák mögött:
A temérdek eszűek viszont két napra bérelték ki a sícuccot, úgyhogy lehetett menni újra vissza a sípályához (kb. háromnegyed óra autóút fel a hegyre), hogy leadják. Szemben az előző nappal, gyönyörű idő lett:
és Japánban adnak az igényes szórakozásnak (értse mindenki, ahogy akarja), a gyerekekre is gondolnak, úgyhogy volt például iglu nekik meg mindenféle állat:
A pandától persze a mi kínaiainknak is megjött a síelhetnékje, és kivételesen engem hagytak egynél többször is lecsúszni (mit szépítsük: négyszer), és ugyan kicsit pesztráltam megint a kezdőket (most inkább a másikat, merthogy nem volt már a másik napra vérnyomáscsökkentő nálam, és nem szerettem volna kockáztatni az agyvérzést), de ha leszámítjuk, hogy élethalálharc volt a küzdelem az életlen léccel a jégen, akkor tulajdonképpen végre minimális szórakozást azért nyújtott. Fentről még a hegyek is kicsit szebbek voltak:
Még szórakoztatóbb volt, hogy a meleg miatt egy szál pólóra vetkőztem, és ettől nagyjából mindenki teljesen kiakadt, beleértve mindenkit, aki mellettem ült a síliften. “Nem fázik?” “Nem.” “Vegyen fel valamit?” “Nem látja, hogy izzadok???” (nem igaz, borultam egyet az egyik kínai csoda meg az életlen léc miatt).
Aztán nagy nehezen hazavánszorogtunk, este még ettünk egyet együtt valami kínai vendéglőben (addigra már egészen rutinosan támaszkodott rám a kínai bácsi), és végre hazajutottam. Grrrr.