Ha már nyárünnep, a múltkorában Gáborék környékén volt nacumacuri, és a gyerekek, főleg a kisebbik, rettenetesen be volt sózva, hogy mehessen táncolni. Egész nap yukatában ugrált, annyit, hogy mire a tényleges táncolásra került a sor, egész hamar elfáradt.
Ezek a nyárünnepek egyébként vicces dolgok, kicsit olyan, mint a búcsú vagy a majális, szóval hogy mindenféle gyanús bódék sorakoznak, ahol eléggé zenés áron lehet venni mindenféle kétes minőségű vásári kaját:
de ami ezeket a majálistól legjobban megkülönbözteti, az, hogy nemcsak a vásárlátogató tömeg áll a helybéliekből:
hanem maguk a bódésok is, a különböző nőegyletek, vadásztársaságok, varrószakkörök, rokkantiskolások és még ki tudja miféle társaság állít bódét, és a befolyt pénzből aztán nyilván csinálnak mindenféle hasznosat (jellemzően elmennek valahova együtt rendeset enni).
Íme, az elmaradhatatlan dobogó, oda mehetett fel a hároméves Anna is (igen, 安奈, hogy magyarul meg japánul is jó legyen a neve):
A háttérben a mindenféle fontos egyletek sörsátrai találhatók, oda a hozzám hasonló plebs nem megy, ott fontoskodnak a fontos egyletek fontos emberei, meg oda ül be bratyizni a helyi polgármester, miegymás.
Igazából a magamfajta mizantróp állatnak nemigen való a nyárünnep (nem iszom, anélkül meg azért elég súlyos), de nem tudom megállni, hogy ne emlegessem fel, hogy azért itt a dolgok túlnyomó része – beleértve a táncikálást, a kiöltözést, a feldíszítést, utána a takarítást meg még ki tudja hány dolgot – lényegében teljes egészében ingyen, társadalmi felajánlásban, kommunista szombaton történik. Oké, a szervezők túlnyomó része egy csomó unatkozó vénasszony a gittegyleteikkel, de akkor is. Ők elvannak, az eredményt a férfiak meg a gyerekek is élvezik, és boldog mindenki.