Kb. harminc év óta először adtam utcai zenésznek – konkrétan a Ferenciek terén a vak szintetizátoros koldusnak – pénzt. Borzasztó egyszerű oka volt. Én ugye kicsit iparszerűbb mennyiségben tanultam még zenét, és hát amit a hasonló aluljárói szakemberek művelnek, jellemzően szakmánk arculhugyozása.
Nos, ez az ember – még ha a vendéglátós szinti beépített kíséretével is, de – Ennio Morricone Chi Mai-ját játszotta (kezdtem megbolondulni, hogy nem tudom, mit jelent a címe, nem, semmi köze a belga trappista Chimay sörhöz és nem siméj, hanem chi mai olaszul, “Aki soha…”). Igen, a Le professionel (Belmondo) zenéje.